Az adott esztendõben két hatcsapatos fõcsoportban osztották el a liga 12 együttesét, és mindkét alakulat 9-3-as mutatóval jutott a döntõbe. Nyugaton a Colts meccselõnnyel nyerte meg a küzdelmeket, míg keleten a Giants és a Cleveland Browns egyaránt 75 százalékos teljesítménnyel zárta az alapszakaszt, ezért kettejük között egy rájátszás-találkozó döntött, amely a Nagy Alma fiainak 10-0-s sikerével ért véget. A nagydöntõt megelõzõen talán a legendás Johnny Unitas (QB) által vezetett Colts tûnt esélyesebbnek, míg a hazai pálya inkább a Giants számára jelenthetett elõnyt.
Karácsony után néhány nappal több mint 64 ezer szurkoló látogatott ki a New York-i arénába, hogy megtekintse a finálét, talán nem is sejtve, hogy ezzel õk is részesei lesznek a történelemnek. A találkozón a Giants Pat Summerall (K) mezõnygóljával még az elsõ negyedben 3-0-s vezetésre tett szert, de a baltimore-i egylet a pihenõre már 14-3-as elõnnyel vonulhatott, hiszen Alan Ameche (RB) 2 yardos futással fordított, majd Raymond Berry (WR) Unitas 15 yardos átadását váltotta hatpontos találatra.
A második 30 percben elõbb Mel Triplett (RB) 1 yardos futott touchdownjával zárkózott fel a hazai együttes, majd a záró játékrészben Frank Gifford (HB) szedte le Charlie Conerly (QB) 15 yardos átadását, amely már az Óriások számára jelentett 17-14-es vezetést. Ami ezután következett, azt sosem lehet kitörölni az emlékekbõl. Unitasnak a Baltimore 14 yardos vonaláról kellett két perc alatt legalább mezõnygól-távolságba vezetnie a Coltsot, és a kiváló karmester meg is oldotta a rá bízott feladatot. A drive jelentõségét mi sem fejezi ki jobban, hogy kétperces drill fogalmát ekkor vezették be a meccsvégi támadássorozatok megjelölésére. Steve Myhra (K) révén a baltimore-iak egyenlítettek, ezzel elsõként a liga fennállása óta egy rájátszásos találkozó hirtelen halálba torkollt.
A hosszabbítás természetesen egy pénzfeldobással kezdõdött, ahol a vendégek választhattak, de vesztettek. A Colts ennek megfelelõen kirúgással nyitott, de a Giants a lehetõséggel nem ment sokra, hiszen a hazaiak egybõl puntra kényszerültek. Mint utólag kiderült, a New York számára ezzel el is úszott a találkozó, hiszen Unitas válaszul egy 13 játékból álló 80 yardos mestermûvet komponált, amelynek záróakkordjaként Ameche 1 yardról rontott a gólterületre. A Baltimore ezzel 23-17-es gyõzelmet aratott, megszerezve a franchise elsõ bajnoki címét.
Az összecsapás színvonala egyébként korántsem volt kimagasló, amelyet hat elvesztett fumble, több elrontott mezõnygól-kísérlet, interceptionök és a konzervatív játékhívások is jeleznek. Ennek ellenére ez volt az a meccs, amely 45 milliós nézettséggel elindította a futballt azon az úton, amelyen Amerikában átvette a legnépszerûbb sport szerepét a baseballtól. Érdemes megjegyezni, hogy a 45 milliós nézettséget New York City körzete nem tudta tovább emelni, mivel a liga által elrendelt blackout miatt a Nagy Alma környékén nem lehetett nézni a találkozót.
A halhatatlan ütközetbõl nem csak korszakos játékosok vették ki a részüket, az edzõi stábokban is jócskán lelhettünk olyan hírességekre, akik a késõbbiekben bekerültek a Dicsõségek Csarnokába. Közöttük találjuk a Colts akkori fõedzõjét, Weeb Ewbanket, aki egy évvel késõbb ugyancsak a Baltimore edzõjeként ismét bajnoki címet szerzett a Giants ellenében, majd a III. Super Bowlon akkor már a Jets fõedzõjeként éppen a Baltimore orra alá dörgölt borsot. A Giants védelmi koordinátora 1958-ban Tom Landry volt, aki késõbb a Dallas Cowboysszal nyert két Super Bowlt, míg a New York-iak támadó koordinátorát Vince Lombardinak hívták. Õ a következõ években a Green Bay Packers vezetõedzõjeként szerzett öt bajnoki címet, majd halálát követõen róla nevezték el az NFL bajnokának járó trófeát.
