Nem mondom, hogy õsrégi szerelemrõl van szó, de azért egy igen hosszú kapcsolatról, ezért úgy gondoltam, ideje belsõ résztvevõként is kipróbálnom magam, így elkezdtem amerikai focizni. Cikksorozatomban igyekszem motivációt adni a kétkedõknek, jó tanácsokkal szolgálni az érdeklõdõknek, egy szóval megosztom tapasztalataimat azokkal, akik nem csak „fotelfocistaként” szeretnének kapcsolatba kerülni a sportággal!
Zúzott borda vereség körettel
Legutóbb az aréna után jelentkeztem, nos, azóta inkább jó sok dolog mint sok jó dolog, de csak szépen sorjában. Elõször is az edzések kikerültek a jó meleg terembõl a Rozsnyai utca mûfüvére, és bár most, hogy tavaszodik, talán már nem is emlékszünk rá, de bizony február közepén még igen csípõs hidegek voltak. Fázni persze csak az elsõ öt percben fáztunk, viszont a vizes füvön medvézés után az ujjak hajlamosak voltak az elfagyásra a kezeket kevésbé igénybe vevõ feladatoknál. Volt hó, fagy, aztán esõ is, de most már végre túl vagyunk a nehezén, melegedik az idõ, egyre tovább van világos, szóval végre ideális fociidõ lesz. Ez nem csak azért elõnyös, mert így az ember kényelmesebben van a pályán, hanem azért is, mert könnyebben száradnak a cuccok. Talán apróságnak tûnik, de ha itt lettetek volna a szobámban, amikor a radiátorra terítem a protektoros gatyámat, sírva könyörögtetek volna kegyelemért. De nem volt apelláta, odakint tiszta pára és víz volt minden, úgyhogy vagy bent száradt, vagy nem száradt. Egyedül a cipõmet kellett kiraknom, mert az volt az, amit már én sem tûrtem meg odabent, még a zacskóból is a teraszon kellett kivennem, mert olyan bukéja volt, hogy a görény sírva könyörgött a receptért.
Ezt mind azért mondom el, mert az öltözõ tapasztalatai – nem csak a szagok, hanem a beszélgetések alapján is – ez általános probléma. Keddenként edzés elõtt még az öblítõillat hatja át a kis konténert, ahol átvedlünk, pénteken viszont… De a lényeg, hogy most már itt a tavasz, a száraz idõ, így gyorsabban száradnak a dolgok, tehát szerencsés esetben a hétközi mosás is belefér.
Áttérve a mozgásra, egy nagy csalódással indult számomra a szabadtéri edzések sora. A termes agility edzések vége felé ugyanis már egészen jónak éreztem az állóképességemet, csakhogy nem számoltam azzal, hogy a vállvédõ és a sisak mind súlyban, mind mozgásban korlátoz majd, és ez nehezíti ugyanazon gyakorlatok elvégzését. A nagy önbizalommal kezdett edzés kis híján hányással ért véget, illetve dehogy véget, már 20 perc után ki akartam dobni a taccsot, de végül valahogy megúsztam. Azt viszont eldöntöttem, hogy edzésnapokon nem 4, hanem 3, vagy inkább 2 óra után nincs evés, mert könnyen visszaköszönhet az ebéd, ha meghajtják az embert.
Ahogy az egy szezon elõtt lenni szokott voltak érkezõk, és távozók, és sajnos sérültek is. Kezdõ irányítónk például egy szerencsétlen esés következtében járógipszben töltötte március nagy részét, ami azt gondolom az egész csapat teljesítményére komoly hatással volt. Habár a Magyarországra is eljutott tinifilmek szeretik úgy beállítani, hogy a csapat kezdõirányítójának csak annyi a szerepe, hogy õ jár a suli legjobb nõjével és mindig van két melák barom, aki illendõségbõl röhög a viccein, valójában õ egyenlõbb az egyenlõknél. Nem csak a játéka miatt, mert szerencsére vannak még ügyes srácok a csapatban, sokkal inkább a lelki vezetõi szerepe miatt. Süti természetesen így is ott volt mindkét meccsünkön és az edzések nagy részén is – persze ha az orvosa kérdezi, akkor otthon feküdt és pihent. Jó hír viszont, hogy sikeres volt a tryout, és bár leginkább a junior részleg duzzadt fel, azért a Wolves 2-be is érkeztek újoncok. Az újfiúk szerencsére nagyon lelkesek, ráadásul rögtön egy szezon közepébe csöppentek, szóval van nekik izgalom rendesen.
Mivel március 13-án kezdõdött a szezon, egyre inkább a special team munkára és a játékra tevõdött át a hangsúly edzéseken, miközben be kellett iktatnunk egy két elméletet, vagy „pályabejárást”, hogy teljes legyen a felkészültségünk. Amellett, hogy még mindig nem tudok mélyre menni edzéseken, és a gyorsaságon is lenne még mit javítanom, a szerencse néha velem volt a pályán. Volt olyan, hogy a Tata elleni aréna meccshez hasonlóan irányt kellett váltanom hogy le tudjam szedni a futót, de a vizes mûfüvön elcsúsztam. Szerencsémre pont a futó elé zuhantam, aki átesett rajtam és a labdát is elejtette, az pont az orrom elé, így össze tudtam szedni. Forced fumble és fumble recovery, ha a statisztikát nézzük, szerencsétlen bénázás, ha a tényeket. Ha öreg leszek, az unokáimnak majd az elsõ nevén mesélem…
A szezon elõtt fõpróbára az Újpest Bulldogs csapatát hívtuk meg egy közös scrimmige-elésre, így egy rövidített edzõmeccsen érezhettem meg elõször a nagypályás meccsek hangulatát. Ez nem csak azért volt hasznos, mert egy másik csapat ellen gyakorolhattunk, hanem azért is, mert az olyan közép-kezdõk, vagy közép-haladók, vagy nem tudom minek nevezzem magam, is megtapasztalhatták a meccs elõtti kötelezõ programot, például a facecheckkel egybekötött felszerelés ellenõrzést amit a bírók végeznek.
Magáról a meccsrõl nem szeretnék sokat beszélni, ugyanis minõsíthetetlenül rosszul játszottunk. Nekem minden egyes perc, amit a pályán töltök ajándék, de azt hiszem beszédes, ha azt mondom, hogy nem bántam, hogy csak kevés lehetõséget kaptam azon a meccsen. Ilyen rosszul még egyetlen edzésen sem teljesítettünk, ennek pedig egy súlyos verség lett az eredménye. A labda mindkét oldalán elég kilátástalan volt a játékunk, de szerencsére egy csoportban vagyunk a Bulldogsszal, úgyhogy lesz lehetõség a visszavágásra. A motivációval szerintem nem lesz gond ez után a meccs után.
Azt elõre sejtettük, hogy egy ilyen lelketlen meccsnek még meglesz a böjtje, és nem kellett csalatkoznunk. Csütörtökön csúnya büntetõedzésbe futottunk bele, amely igazából olyan volt, mint amilyennek minden edzésnek lennie kellene, elnézve azt az elszántságot, amit ott produkáltunk. Én például olyan szinten révületbe estem, hogy meg sem éreztem, hogy egy szerencsétlenül cipelt labdánál átfejelték a könyökömet és az alkaromat a bordáimon, valamint azt sem, hogy a könyökömön megjelent egy kisebb méretû alien. Amikor viszont elmúlt az adrenalin hatása – ez hazafelé történt a villamoson – éreztem, hogy nem vagyok túl jó állapotban. Sajnos akkor tudtam utoljára normálisan edzeni.
A következõ két edzést csak az oldalvonal mellõl néztem, akinek volt már bordasérülése, az tudja miért. Nem csak a mozdulatok, még a levegõvételek is fájtak, ez pedig egy komoly tüdõtágulásokkal járó sportágnál nem túl elõnyös. A meccs elõtti csütörtökön aztán felszerelés nélkül átmozgattam magam, pénteken pedig már rajtam volt a felszerelés is, de az csak semi-kontakt edzés volt (megint gyûjtöttem egy fumble-t, de ezúttal szándékosan), nem mertünk kockáztatni a Cowboys 2 elleni meccs elõtt, így sem voltunk túl sokan. Sajnos sok embert veszítettünk az úgynevezett adminisztrációs harcban, a papírmunka néha nehezebb, mint egy normális tackle-t csinálni, és a sérülések sem jöttek jókor. Végül úgy mentünk neki az idénynyitónak, hogy a népes linebacker sorból öten tudtuk vállalni a meccset, szerencsére én is, bár a bordám volt már jobban is.
Vasárnap gyönyörû foci-idõre ébredtünk, és a Kánai úti Sportmax pályáján uralkodó erõs szelet leszámítva nem lehetett okunk panaszra. A meccs elõtt megkaptam a mezemet is, így az esetlen mozgásom mellett most már az 58-as számról is meg lehet ismerni a pályán. A meccs elõtti estén szépen összepakoltam mindent, külön zacskóztam az alsótestre és a felsõtestre való ruhákat, külön szatyorba kerültek a kiegészítõk, és mindent ezerszer átnéztem. Nos így hagytam otthon a cipõmet, de az is lehet, hogy betettem, csak a tiszta cuccaim kiutálták a szaga miatt. A lényegen viszont nem változtat: nem volt cipõm meccsre. Szerencsére a barátnõm kijött megnézni minket, és az öccsének ugyanakkora lába van, mint nekem, úgyhogy nem egy lapos talpú deszkás cipõben kellett végignyomnom a mérkõzést. Ezúttal is köszönöm a segítséget!
Mivel kevesen voltunk, sok játéklehetõséghez jutottam, de még nem lettem úgymond kezdõbõl kezdõ, legalábbis a statisztikákat nézve nem. Az volt megbeszélve, hogy ha mi elõször védekezésre kényszerülünk, akkor nem én megyek fel erõs oldali linebackernek az elsõ két playben, ha viszont mi támadunk elõször, akkor én kezdhetek. Végül a Cowboys 2 támadhatott elõször, így csak a harmadik playben léptem pályára, onnantól viszont szinte folyamatosan fent lehettem a pályán. Aki követi a magyar bajnokság alakulását, az úgyis tudja, aki pedig nem, az ne haragudjon, hogy hamar lelövöm a poént, de sajnos 32-20-as vereséget szenvedtünk. Azért árulom el ezt elöljáróban, mert most nem közvetíteni szeretnék, hanem inkább belsõ nézetbõl elmesélni, hogy milyen volt az elsõ nagypályás tétmeccsem.
Amit elõször is szeretnék leszögezni, hogy a vereség ellenére életem egyik legnagyobb élménye volt, nagyon jól éreztem magam. Kivételesen a drukk sem uralkodott el rajtam annyira, így tényleg jól éreztem magam a pályán. A videót utólag visszanézve, sajnos továbbra sem voltam mélyen, és a gyorsaságom is hagy némi kívánnivalót maga után, de az egész védelem jól muzsikált és jól mozgott együtt az elsõ félidõben. Ezt bizonyítja, hogy 6-6-os állással vonulhattunk pihenni a szünetben. Az elsõ félidõben játszottam erõs és gyenge oldali szélsõ linebackert is, sõt a félidõ végén egy sérülés okán belsõ LB-nek is fel kellett mennem, úgyhogy igazi joker voltam, csak a kaján vigyor hiányzott az arcomról.
A második félidõben aztán sajnos leléptek minket, én pedig megtapasztaltam, hogy minek kell annyit futni meg állóképességet fejleszteni edzésen, annak ellenére, hogy úgyis felváltva van fent a támadósor meg a védelem, amikor egy kickoff returnnél elvesztettük a labdát. Mivel benne voltam a kickoff, a kickoff return csapatban és a védelemben is, gyakorlatilag 10 percig folyamatosan rohangáltam a pályán, mint a mérgezett egér, úgy hogy a huddle-ben is csak lihegni tudtam. Végül a második félidõ egészét belsõ linebackerként töltöttem, változó sikerrel. A félidõ elején például úgy kifejeltek, hogy csak lestem, miután nem volt idõm mélyre menni egy tréfás snapcount után. Hatalmas szerencsémre éppen a meccs elõtt kaptam barátnõmtõl születésnapomra egy párnás állvédõt, így csak annyira dagadt fel az állam, hogy a szakáll miatt nem is lehetett észrevenni. Ha még mindig a régi állvédõm lett volna rajtam, szerintem megszaporodnak a cikkeim az oldalon, mert beszélni már csak jövõre beszéltem volna legközelebb, de a Jóisten vigyázott rám. Szintén nem volt túl jó élmény, hogy egy egészen fura hívás eredményeképp nem volt lyukam a blitzre és ezért inkább hátrafutottam zónázni, aminek az lett az eredménye, hogy a Cowboys 2 irányítója gyakorlatilag kiolvashatta a Háború és békét, mielõtt TD passzt adott volna.
Jó emlék volt viszont, hogy ismét sikerült kiharcolnom egy fumble-t, amit sajnos nem tudtunk összeszedni, pedig momentum lehetett volna, ugyanis 10 yardra voltak az endzone-juktól. Ezen kívül még volt egy szerelés-szerûségem, amit szerelésnek túlzás nevezni, de indulási alapnak szerintem nem rossz és egy irányító siettetésem, amikor épp, hogy csak megindultam a kb. 10-15 yardra lévõ irányító felé, aki viszont megijedt tõlem (mondjuk nem vagyok egy szépség) és kidobta a labdát a partvonalon túlra. Ezek persze mind apróságok ahhoz képest, hogy végre volt lelke a csapatunknak, és jól éreztük magunkat a pályán. Kis szerencsével, a momentumok jobb alakulásával mi is nyerhettünk volna, de így is azt mondom, hogy nagyon jó meccset játszottunk, és remélem, hogy minden egyes pályára lépésemkor ilyen jól érzem majd magam, és ilyen jól teljesít majd a csapat, talán elõbb utóbb a szerencse is velünk lesz.
A meccs forgatókönyvéhez már nem tartozik hozzá, de így a stáblistához érve elmondom, hogy sajnos az adrenalinbomba elmúltával rádöbbentem, hogy a bordámnak nagyon nem tett jót a meccs, olyannyira, hogy azóta nem is tudtam edzeni sem. Ez nem csak azért érint rosszul, mert rám férne a gyakorlás, hanem azért is, mert már hülyét kapok attól, hogy lassan két hete nem mozogtam. De a szezon megy tovább, úgyhogy nekem is össze kell kaparnom magam, legközelebb április elején vendégszerepelünk Pécsett, reményeink szerint hasonló odaadással, de több eredménnyel. És persze egészséges bordákkal…
Folytatjuk!
