Teljesen elmebeteg hétvége volt a múltheti, mert ugyan nem lehetetlen, de statisztikailag meglehetõsen valószínûtlen, hogy egyszerre megy ki a Médiabox vincsesztere és a számítógépé, pedig megtörtént, szerencsére nem mindegyik és nem teljesen, de azért volt dolgom mostanában, miközben részbe adatokat passzíroztam át egyik helyrõl a másikra valami elképesztõ sebességgel (200kb/s), hogy mentsem a menthetõt, miközben megpróbáltam megnézni a két fõcsoportdöntõt egy olyan merevlemezrõl, ami folyamatosan szaggatott. Nem kicsit, nem néha, hanem két másodpercenként, így például a Bears – Packers eltartott vagy öt órán át, pedig néha még bele is tekertem.
Közben az olvasókra gondoltam erõsen, hogy megõrizzem erõmet, mert nem mondanám, hogy gördülékeny élvezet volt a dadogó képet követni.
Élõbe kell nézni! – mondhatják Önök, de én éppen nem voltam akkor itthon, így maradt a felvétel.
Képzeljük el, hogy Sharapova kihagyja a wimbledoni döntõt, mert elkenõdött a szemfestéke! Pedig valami ilyesmi történt Cutlerrel a látottak alapján: valaki meglökte, õ pedig máris távozott, a sérülés egyáltalán nem tûnt életveszélyesnek, bár nem vagyok távgyógyász, sem televízión keresztül diagnosztizáló sportorvos, úgyhogy könnyen elõfordulhatott valami láthatatlan, de végzetes baleset is, csak éppen a nézõnek az a minimális elvárása, hogy egy fõcsoportdöntõn egy irányítónak minimum két bíró álljon ki a hátából, ha feladásra kényszerül.
Könnyen lehet, hogy ezen múlott, mert ugyan az elsõ félidõben a trappisták vidáman alázták õket, mint sertéstenyésztõ a tisztiorvosi szolgálatot, a másodikra rettenetesen felszívták magukat a chicagóiak, és közel álltak a csodához, mármint, hogy megcáfolják jóslatomat a sorozat végeredményérõl, pedig rólam megyeszerte tudják, hogy Paul, a polip évekig járt az óráimra.
Szoros volt a vége, az új irányító is beletanult a szakmába, Urlacherék pedig hozták a szokásost, úgyhogy biztos nagyszerû meccs lehetett annak, aki folyamatosan tudta nézni, és nem két másodperces részletekben.
A Steelers meccs sokkal simábbnak tûnt, pedig a forgatókönyv majdnem azonos volt: elsõ félidõben nagyon arcon ütögetni a Jetset, aztán a második félidõben imádkozni, hogy a védelem mentse meg a mérkõzést.
Furcsa ez a Jets, mert mintha fejben vesztenének folyamatosan életfontosságú meccseket, mintha vesztesnek hinnék magukat, biztos meg lettek vuduzva. Egyszerûen nem láttam rajtuk, hogy az életükért játszanának, pedig egy még az alapszakaszban sem jellemzõ az amerikaifutball-játékosokra, nemhogy itt, közvetlenül a cél elõtt. Olyanok voltak, mint az argentin hadsereg a Malvin-szigetért vívott háborúban, és akkor még megengedõ vagyok.
Mondanom sem kell, hogy ezt a meccset is felvételrõl néztem, volt olyan, hogy egy hosszabb passz eltartott másfél percig is, mire odaért volna a helyére, én pedig Önök mellett már másra is gondoltam, de azt ide nem írhatom le, úgyhogy maradok a bevált búcsúzásnál: nyer a Green Bay!
