Fotón: Pete Carroll vezetõedzõ, Seattle Seahawks
Kezdjük ott, hogy a legtöbben csak megmosolyogták a USC volt edzõjét, mikor ugrált a pályán, ölelgette a játékosait, szenvedélyesen magyarázta nekik, hogy mit kellene csinálni – mondván hogy ilyet még a világ nem látott, ennek tuti bukta lesz a vége az NFL-ben, ezekkel a játékosokkal nem lehet így bánni. Egyik alkalommal, a múlt hétvége hõsévé lett Lynch is megjegyezte, hogy a fõiskolán egyszer igazán felment benne a pumpa, mikor látta Carrollt ugrálni a pálya szélén és azon imádkozott, hogy egyszer az oldalvonal mellett „véletlenül” nekiütközzön. Carroll Schneiderrel karöltve kiszuparálta a fél csapatot, kerekedtek a szemek, szemöldökök vándoroltak egyre magasabbra, hogy most mégis, ezt most így? Komolyan? Veteránokat vág ki a csapatból? Hát normális ez? Igen, teljesen észnél volt. Ugyan az NFL történelemkönyvekbe bevonuló, rájátszási helyet biztosító 7-9-es szezon végén leírták a csapatot, a Saints elleni találkozón megmutatták, hogyha hisznek az edzõ által hirdetett dolgokban, igenis sok mindenre képes ez a gárda. A szezon alatt sok balga döntést hozott a playhívások terén az edzõi gárda, de erre a meccsre mintha megálmodták volna a megfelelõ playeket, mind a támadók, mind pedig a védõk szépen játszottak (külön kiemelném az újonc Earl Thomast, aki mindenhol ott volt, és a szezonban látottak alapján, egyértelmûen be fogja váltani a hozzá fûzött reményeket).
Kijelenthetõ, hogy Pete Carroll jött, látott és simán gyõzött. Karizmatikus személy, aki lehetõséget ad mindenkinek de simán kirakja az embereket a csapatból, ha nem látja rajtuk az akarást. Fejlõdõképes edzõgárdát rakott össze, akik a legjobb pillanatban voltak a legjobbak. Kell ennél több?
