Fotón: Phillip Hilderbrand vezetõedzõ, Miskolc Steelers (forrás: www.salentodragons.it)
A csapatunk, mint ismeretes, 2011-re a legfelsõbb kategóriába léphet, miután fél évtizedes történetét betetõzve a legutóbbi esztendõben a Divízió 2 – ahol eddigi szezonjait töltötte – bajnokaként fejezte be az idényt. Jelen állás szerint a besorolás a következõ bajnokságra egy olyan elsõ osztályba szól majd, amelybõl néhány „elit” együttest” kiemelnek, amolyan extraliga jelleggel. (Az aktuális versenykiírásról, sorsolásról hamarosan ugyancsak beszámolunk.)
De vissza a helyi fejleményekhez: Phillip Hilderbrand személye lesz tehát a garancia, hogy az Acélcsapat az eddiginél magasabban jegyzett ellenfelekkel szemben is hírnevéhez, városához méltóan szerepjen a továbbiakban. A napokban aláírt szerzõdés erre nézve biztosítékokat (konkrét elvárásokat) tartalmaz, és így évet ölel fel.
Az alábbiakban az új Steelers-edzõvel készült interjú olvasható, amelynek elkészítésében a kérdések-válaszok fordítójaként Szegedi Máté segédkezett.
Minden trénert természetszerûleg elsõként a saját játékospályafutásáról szokás faggatni. Mi sem teszünk másképp.
Tizenhárom évesen kezdtem el futballozni a Brookland-Cayce középiskolában. A csapatban játszottam középsõ védõt, azaz linebackert, és a támadók között tight endet is. Aztán a tanulmányaimat a Ben Lippen magániskolában folytattam. A Ben Lippen csapatában három éven át voltam kezdõ és ezekben a pozíciókban játszottam: fullback, guard, tackle és middle linebacker. A végzõs évemben több elismerést is kaptam, úgy mint a legjobb területi, megyei, állami linebacker kitüntetések. Aztán egy évet játszottam az NCAA II. osztályában szereplõ Kentucky Wesleyan College csapatában, ezt követõen elkezdtem az edzõi karrieremet.
Az amerikaifutball ma még Európában csak a feltörekvõ sportágak közé sorolható. Az Egyesült Államokból indulva hogyan vezet az út ide?
Négyszer utaztam Olaszországba edzõsködni, az elsõ utam még a Ben Lippennel volt. Rómába utaztunk két hétre, edzõtábort és elméleti elõadásokat tartottunk játékosoknak egész Olaszországból. Született néhány kapcsolat az út során, és kihasználva ezeket késõbb visszatértem oda, az elsõ fõiskolai évem után, hogy defensive koordinátorként a San Vito Dragonst – most Salento Dragons – segítsem. Eljutottunk a rájátszásig, ahol viszont az elsõ körben kiestünk, a szezont 3-2-vel zárva. (Tehát néhány évvel ezelõtt az olaszok is csak öt meccset játszottak egy évben, ahogy mi – a fordító megjegyzése.) Harmadszorra, mikor visszatértem Olaszországba, az országot járva találkoztam csapatokkal, amelyeknek elõadásokat, illetve edzõtáborokat tartottam. Legutoljára Itáliában a Salento Dragons vezetõedzõje voltam. Nagy gyõzelemmel kezdtük a szezont az egyik rivális ellen, de utána sérülések és a rossz morál miatt a következõ három meccsünket elvesztettük, így nem jutottunk tovább a rájátszásba. Mindezek ellenére az egyik falemberünk bekerült az olasz U19-es válogatottba, ami azért is nagy szó, mert az elsõ éve volt csak.
Ez az edzõi karrier igen fiatalon indult. Hogyan?
A játékos karrierem miatt akartam edzõ lenni. Mindig is keményen dolgoztam, bármit is csináltam, akár a pályán, akár az edzõteremben, akár az iskolában. Mikor befejeztem a középiskolát, a nyári edzõtáborban együtt dolgoztam néhány linebackerrel, akik az Észak-Dél All Star-meccsre készültek. Mindig is játékosokat edzettem a középiskola után. Az volt az elsõ év, amikor is nem a volt iskolám játékosaival foglalkoztam, hanem néhány másik tehetséges játékos felkészülését segítettem, hogy jobb játékosok lehessenek. (Itt hozzátehetjük, hogy az USA-ban nagy keletje van a személyi edzõknek, nagyon sokan foglalkoznak vele, magas színvonalon, szinte mindegyik NFL-játékosnak van személyi edzõje, akikkel minden nyáron és szezon közben készülnek, gyakorolnak – a fordító megjegyzése.)
Ismét kínálja magát a kérdés: Amerikában minden adott ehhez a sportághoz. Mi visz rá valakit, hogy egy másik kontinensen próbáljon vele szerencsét?
Sok oka van, miért választottam azt, hogy külföldön tanítsam az amerikaifutballt. Az elsõ az a szenvedély, ami az európai játékosokat jellemzi. Õk választották maguknak a játékot, õk akarnak játszani, és megõrülnek a játékért. Nem fertõzte meg õket a pénz, nem panaszkodnak, õk egyszerûen csak igazán szeretik a játékot. A második fõ ok, amiért külföldön edzõsködöm: hogy szeretném magamat, mint egyént kipróbálni, kiteljesíteni. Az Egyesült Államokban edzõnek lenni megszokott dolog. Európában meg kell csinálni mindent egy edzõnek, kezdve az öltözõtõl a pálya felfestésén át a csapat marketingjéig bezárólag. A trénerség mellett még angolt is tanítottam a játékosaimnak, felkészítettem õket, hogy amerikai egyetemekre menjenek. Szeretem a játékosaimat edzeni az edzõteremben, a pályán és az életben is. Többet megtennék értük, mint az államokbeli játékosokért.
Az európai, azon belül a magyarországi futball bizonyára speciális ismereteket, tapasztalatokat és hozzáállást igényel. Itt azért minden más, mint otthon.
Igen, elég sokat tudok az európai amerikaifutballról, lévén, hogy pár éve már benne vagyok. Vegyes érzelmeim vannak arról, amit láttam. Az amerikaifutball szerepe, ismertsége, népszerûsége Európában napról napra nõ és ez izgalmas. Bár még mindig ott a probléma: a pénz. Sok egyesületnek nincs pénze arra, hogy promótálja a klubot, hogy új játékosokat szerezzen és hogy úgy növekedjen az egyesület ahogy azt õk szeretnék. Ugyanakkor ez egy érthetõ probléma, ha elkezdesz valami újat, különlegeset, amit az emberek még nem ismernek. Számos egyesület igazol amerikai játékosokat; ám szörnyû tapasztalat, hogy az egyesületek semmit nem tudnak a játékosról, mielõtt leigazolják, és kiderülhet, hogy az illetõ csak szórakozni jött, nem pedig a futballt fejleszteni, tanítani. Ezért sokszor megesik, hogy a rossz benyomások után az egyesületek sohasem igazolnak többé amerikait.
Hazánkban is akad néhány, és voltak próbálkozó amerikai edzõk is, hát, vegyes sikerrel.
Õszintén szólva, semmit sem tudtam a magyarországi amerikaifutballról pár hónappal ezelõttig. Azonban el kell hogy mondjam, amit azóta láttam, az több mint lenyûgözõ. Amilyen összefoglalókat láttam az interneten és interjúkat az edzõkkel, az nagyon hatásos volt. Olaszországban az egyedüli amerikaifutball-esemény a tévében a Super Bowl, és az lenyûgözõ volt, hogy a Miskolc Steelers-t láttam a hírekben. Továbbá számomra elképesztõ volt látni az egyesület szervezettségét, és látni más csapatokat, ahogy játszanak. A magyar bajnokság igazi kihívásokkal teli és ezt szeretem.
Olaszország is messze van Amerikától, de Miskolc még attól is egy kicsit messzebb…
Számomra nem volt váratlan az utazás, mivel kerestem meg már csapatokat Európában, és tudtam, hogy ha adott lesz a lehetõség, akkor élni fogok vele. Volt is néhány ajánlatom Németországból és Spanyolországból. Ugyanakkor a Miskolc Steelers szervezettsége volt rám a legnagyobb hatással. Nem volt nehéz a választás. Éreztem, hogy a tavalyi kimagaslóan sikeres bajnoki és a szintén jó juniorszereplés után is maradt még bõven potenciál a csapatban. Pláne hogy értesültem róla, a Steelers létrehozta a saját kivilágított edzõpályát és a toborzás után is nagyon sok játékos maradt meg a csapatnál; ezek nem egyszerû feladatok Európában, tudom. Szóval összességében nagyon elégedett vagyok azzal amit az egyesületrõl láttam, hallottam. Érzem, hogy ha majd megérkezem és elkezdem edzeni, vezetem a csapatot, és segítek a többi helyi edzõnek a tanulásban, akkor nem kell félniük, hogy sikertelen lesz a következõ szezon.
Könnyû avagy nehéz volt a döntés a Steelers-ajánlat elfogadására?
Nem sokat hezitáltam. Az a fajta ember vagyok, aki tudja, hogy mit akar, és képes érte mindent megtenni, hogy el is érje azt. Szóval csak az volt a kérdés, hogy a Steelers tudja-e biztosítani, amit kértem – és tudták. Öszinte leszek, néha kissé türelmetlen voltam, hogy történjen már valami, mert tudni szerettem volna, hogy hol töltöm el a következõ félévet-évet. A Steelers ebben is kiválónak bizonyult, noha nem volt könnyû összehozni a szerzõdést, kizárólag e-mail útján, két kontinens között.
Minden elõjel kedvezõ tehát; de bizonyára akadnak aggodalomra, vagy legalábbis megfontolásra késztetõ szempontok is.
A félelmeim ugyanazok, mint bárhol Európában. Vajon lesz-e elég játékos az edzéseken. Nagyon nehéz úgy csapatot edzeni és jó csapatot csinálni, ha senki nem jár edzésekre. Európa „híres” arról, hogy az emberek csak játszani szeretnek, illetve lejönnek néhány edzésre és kész, szóval ez a legnagyobb félelmem. A másik aggodalmam az, hogy ha kötelezõ lesz edzésre járni azoknak, akik játszani szeretnének, és mellette edzõterembe is járni, akkor lehet, hogy ezt nem tudják megoldani a kevés pénzük miatt, és ezért sok tehetséges játékos abba fogja hagyni… Utálom ezt, mert én szeretem ezt a sportot és szeretném, ha mindenki játszhatna. Ugyanekkor viszont nyerni szeretek és ezért is szerzõdtettek, szóval meg kell tennem mindent, hogy sikerüljön. Magas elvárásaim vannak mind a felnõtt, mind a junior kerettel szemben, hiszen egyaránt nagyon jó szezonjuk volt 2010-ben. Erõs támadófalunk van és néhány jó futónk. Amit láttam a videókon: kell egy kicsit még az alapokat és a technikát tanítani, javítani. Szóval szeretném a lehetõ legjobb eredmény elérni jövõre a Steelers-szel. Ennek érdekében mindent a Steelers-nek rendelek alá, az edzéseken is, és azon kívül. Elérhetõ leszek a csapat tagjai számára a nap 24 órájában, és ha filmet szeretnének elemezni vagy az edzõteremben gyakorolni, netán edzés után még maradni és tovább gyakorolni, én ott leszek. De a legfontosabb az egyesület, ahol mindenkinek együtt kell dolgoznia, hogy együtt egy jobb egyesületet teremtsünk.
