Aki kicsit is járatos az NFL-ben, tudhatja, hogy a legnépszerûbb amerikai major sportnak egy igazi gyengéje létezik az idények végén, a játékosok pihentetése. Tavaly a Colts és a Saints esete igazán fényesen rávilágított, hogy a 13. meccset követõen 13-0-val álló gárdák esetében szembe kell nézni azzal, hogy a számukra tét nélküli alapszakasz találkozókon nem kívánnak kockáztatni, és arra vetemednek, hogy legjobbjaik nélkül játsszák végig az összecsapásokat. Mindez persze racionális döntés, de komolyan felboríthatja a liga utolsó fordulóiban az erõviszonyokat. Ugyan arról nincs szó, hogy a nagy elõny birtokában lévõ gárdák feladnák ezeket a meccseket, de a csereembereik szereplésével mégis olybá tûnik, hogy gyakorlatilag errõl van szó.
Az NFL vezérkarának mentalitását ismerve meglepõ volna, ha mindez nem váltaná ki a liga nemtetszését, és nem is kell csalatkoznunk. Ugyan a problémát tökéletesen kizáró megoldással még nem álltak elõ, de elsõ lépésként bevezették, hogy az utolsó fordulóban kizárólag csoportmeccsekre kerül sor. Ezek az összecsapások köztudottan nagyobb téttel bírnak. Egyrészt az egy divízióban szereplõ alakulatok évente kétszer találkoznak egymással, ami évtizedek után számtalan esetben oda vezetett, hogy rendkívül komoly érzelmi töltettel rendelkezõ rivalizálások alakultak ki. Gondoljunk csak Tom Brady nyilatkozatára („Utálom a Jets-et!”), vagy például Brett Favre a Vikingek játékosaként milyen „szíves” fogadtatásban részesült a Lambeau Fielden.
Másrészt a csoportmeccseknek mindig nagyobb a tétje. Ha 12 játéknapot követõen megnézzük a liga állását, azt láthatjuk, hogy négy csoportban jelenleg holtverseny alakult ki az élen, négy másikban pedig egy gyõzelem választja el egymástól az élen állókat. Mindez hihetetlen izgalmakat ígér a hátralévõ fordulókra, és óriási tétet kölcsönöz a még lejátszásra kerülõ csoportderbiknek. Most hétvégén a saját szemünkkel láthatjuk, hogy a Patriots-Jets vagy a Ravens-Steelers találkozók gyakorlatilag eldöntik, hogy kik nyerik a csoportokat, és kik lesznek azok, akik csak wild carddal surrannak be a rájátszásba. Ha pedig az alapszakasz utolsó fordulójának párosításaira tekintünk, a Packers-Bears vagy a Saints-Buccaneers találkozók tétje egyenesen a „csoportelsõség vagy halál” lehet.
A fentiek mellett az európai focin felnõtt szurkolókban felmerülhet, hogy láthatunk-e az NFL-ben olyat, hogy két, közös érdekekkel rendelkezõ csapat pontosan azt az eredményt produkálja, amely mindenkinek jó. Azt hiszem, nem kell megnevezni a téli szõrmekabát rokon értelmû kifejezését, mindenki tudja, mirõl van szó. Jómagam még a régi szép idõkben az olasz Serie A nagy híveként igen sokszor szembesültem azzal, hogy az utolsó fordulókban két csapat találkozásakor elsõsorban arra kell figyelemmel lenni, hogy kinek mi az érdeke. Nem számított ekkor már a táblázaton elfoglalt hely, a játékosállomány, vagy más, a csapatok erõsségére utaló tényezõ. Az olasz pontvadászat rajongói biztosan emlékeznek arra a tavaly májusban lejátszott találkozóra, ahol a Lazio annak ellenére simán „lefeküdt” az Inter ellenében, hogy az adott helyzetben még a bennmaradásuk sem volt biztosított. A magyarázat pofonegyszerû, a bajnoki címért Inter-Roma versenyfutás zajlott, és a Lazio nem kívánt asszisztálni ahhoz, hogy utált római vetélytársát megsegítse. Így aztán asszisztált inkább a milánói kék-feketék bajnoki címéhez. 2009. május 2-án a labdarúgás történetének egyik leggyalázatosabb 90 percét láthattuk, amely természetesen semmilyen következményt nem vont maga után.
Nos, ha bárkiben felmerülne, hogy az NFL-ben megtörténhet-e hasonló, gyorsan verje ki a fejébõl a feltételezés szikráját is. Ezek a srácok, még a legnagyobbak is, végtelenül hálásak a sorsnak, hogy bekerülhettek a világ szórakoztatóiparának egyik csúcstermékébe, és eszük ágában sincs feladni eme kiváltságukat. Mindenki tudja, hogy amikor hétrõl hétre felhúzza a klubja mezét, akkor egyben önmagáért is küzd. Hiszen aki a kezdõcsapat tagja, az meg kívánja tartani a pozícióját, aki pedig csak csereként fér oda a „mézesbödönhöz”, az mindig azért harcol, hogy kiszorítson valakit a „nagyok” közül, és õ maga vegye át a helyét. A sport szellemével tehát teljesen ellentétes, hogy egyik csapat „lefeküdjön” a másiknak csak azért, hogy egy harmadiknak abból kára származzék.
Emellett fontos tényezõ, hogy a futball az a játék, amelyet csak teljes erõbedobással lehet ûzni. Legyen az a serdülõ II vagy történetesen az NFL, aki az izmait nem százszázalékosan megfeszítve vállal be ütközéseket, az nagyon hamar a hordágyon vagy egy kórházi ágyon találja magát. Itt nem lehet a magyar labdakergetõ bajnokságban (NB1) megszokott módon a középkörben lébecolva, két félidõ alatt néhány száz métert sétálgatva lehozni meccseket. Itt tökéletesen mûködik a természetes szelekció, aki nem odavaló, az gyorsan kénytelen lesz belátni a tévedését.
Következnek tehát az NFL utolsó fordulói, és ne legyenek kétségeink, a küzdelem nem fog lanyhulni. Kedvenc ligánk idén is még hatalmas drámákat tartogat a tarsolyában, hogy a jók elnyerjék méltó jutalmukat, a gyengék pedig újabb motivációt kapjanak a folytatáshoz. És jól van ez így.
