„Vidd a nagy mancsaidat a kosárlabdámtól” – mondta tanára Johnsonnak, mikor a gyerek megpróbált egy labdát felvenni. Így született meg beceneve egy általános iskolai testnevelés órán: Big Hands.
Mindenkinek ’Big Hands’ volt a Chargers öltözõjén kívül, de azon belül és a pályán csak nemes egyszerûséggel „Hands”. Félelmetes játékos volt, mindezt megfejelve azzal, hogy remek fickó, nagyszerû csapattárs és igazi családszeretõ ember, a Dél õszinte gyermeke.
Korai éveit nagyszerû edzõ inspirálta, megalapozva késõbbi profi karrierjét. Johnsont és Eddie Robinsont, a legendás vezetõedzõt, a fekete Grambling Egyetemen hozta össze a sors. Ez a találkozás megszabta ’Hands’ életét, sohasem akart csalódást okozni Coach Robnak.
A Grambling egyetemi csapata élén 56 évet eltöltõ edzõ, 2007-ben elhunyt. A szavak melyeket Hands ezután mondott, jól példázták kapcsolatát volt edzõjével: „A hatás melyet Robinson edzõ tett rám nem más volt, mint hogy a fõiskolai foci legjobb falemberének nevezett. És én eszerint éltem” – mondta Johnson. „Erre gondoltam, amikor edzésre mentem és ezért teljesítettem 100%-on, erre gondoltam a pályán és ezért teljesítettem 100%-ot. Nem adhattam fel, mert õ emlékeztetett rá, én vagyok a legjobb falember a fõiskolai fociba. Ez az amit adott nekem egy legendás edzõ.”
Már a Grambling Egyetem sztárja volt, amikor a Chargers elsõ körös választása lett az 1975-ös drafon. Utána a Tommy Prothro vezetõedzõ által vezetett csapat a Hall of Fame Fred Dean defensive endet, Louie Kelcher defensive tackle-t, Mike Williams cornerbacket, Billy Shields offensive tackle, Mike Fuller safety-t és Rickey Young running backet választotta, utóbbit a késõbb Pro Bowler Ed White guardra cserélték a Minnesotával. Nem volt egy hatalmas termetû tackle Johnson, 6-2” magas volt és 250 font, amikor a Chargers-hez került. De rendkívül erõs volt és csak kevés defensive tackle volt nála gyorsabb.
A kezdet nem volt könnyû, lassan bontakoztak ki a megszerzett tehetségek. “Az egy rossz év volt a Coach-nak és Hands-nek” mondta Hank Bauer futó, csapattársa. „Az emberek hevesen bírálták a védelmünket, késõbb azonban vezettük a ligát sack-ekben és turnoverekben, és ebben nagy szerepe volt Hands-nek. A védõfal képezte az alapját a bajnokságunknak.”
“A Chargers eddig az egyetlen csapat az NFL történelmében, amely három kezdõ védõfalat adott egy Pro Bowlra” – mondta Dan Fouts irányító. “Ha belegondolsz, milyen védõfal volt is az.”
„Fitt volt, mindig jó formában” – mondta a háromszoros Pro Bowl guard Doug Wilkerson, aki szemben állt Johnsonnal, edzésrõl-edzésre. “Kitûnõ passzsiettetõ volt, gyors. Sokat segített a támadófalnak, hogy azokkal a srácokkal kellett szembenéznünk nap mint nap. Utánuk úgy éreztük, bárkit képesek vagyunk megblokkolni.”
1980 emlékezetes szezonja volt a San Diegói futballnak. Dan Fouts 4715 yardot passzolt. John Jefferson, Charlie Joiner és (id.) Kellen Winslow mindnyájan 1000 yard fölött kaptak le labdát. Chuck Muncie majd 5 yardos futóátlaggal kezdett a Chargers-nél. És mindennek az árnyékában, kissé háttérbe szorulva végezte a ’piszkosmunkát’ a védelem.
Ennek a védelemnek volt a dobogó szíve a védõfal, melyet csak úgy emlegettek – a népszerû Blues Brothers együttes nyomán – Bruise Brothers (szó szerint: Zúzó Fivérek) és ez nem csak üres becenév volt. A Fivérek egyike Fred Dean volt, kisebb termetû, egy defensive end macska ügyességével, különösen hatékony volt passzvédekezésnél. Aztán ott volt Louie Kelcher, aki komoly tiszteletet vívott ki magának támadó-falembereknek körében, míg Leroy Jones volt a fal szelídítetlen oroszlánja. És persze ott volt ’Hands’, aki leopárdként terítette le az ellenfél irányítóit. „Hands-nek egészséges humora volt, õ volt a fal kistestvére és Louie, a nagy Texas-i volt a vezére” – írta le a fivérek közti ’szereposztást’ Hank Bauer.
A Chargers-nek liga-rekordnak számító 60 sack-je volt az 1980-as ‘aranyévben’ és nem volt igazán gyenge pontja a védelmüknek. Három évvel a sack hivatalos statisztikaként való bevezetése elõtt 17 és fél sacket jegyzett ’Hands’, amit azóta sem szárnyalt túl senki a csapat történetében. A ’hivatalos korszak’ két San Diego-i nagyágyúját Leslie O’Nealt és Shawne Merrimant is megelõzi fél sackkel.
Big Hands szerette azt, amit csinált és kiemelkedõ volt benne. Nem volt hatalmas de gyors volt és eszméletlenül erõs. Halálos kombináció.
Johnson jellemérõl egy apró anekdota mutat utat. Rick Schloss, fiatalon független újságíróként dolgozott a Chargers-nek, a kései ’70-es években az elõzékeny Johnson meghívta õt a házába hálaadás napi vacsorára.
„Azt mondtam, persze, mi lesz a terítéken?” – emlékezett vissza Schloss. „Hands azt mondta ‘oposszum’. Udvariasan visszautasítottam a meghívást.”
Hank Bauer nevetett a történet hallatán. “Ez volt Hands”– mondta. „A hamisítatlan Dél.”
A Chargers késõbb aprópénzre cserélte a ’családi ezüstöt’, elõbb Dean, aztán Kelcher távozott a 49ers-be. Végül Johnson is San Franciscóban kötött ki, mert nem illett bele az új 3-4-es sémába. Új csapatánál, a sors – és teljesítménye – ajándékaként, karrierje alkonyán Super Bowl gyûrût nyert. A XIX. Super Bowl MVP-jévé szavazták. „Hol a gyûrûm, ezt a kérdést kapom meg legtöbbször”– mondta Johnson. „Ritkán viselem. Különleges alkalmakra tartogatom. Nagy becsben tartom.”
A San Diegói sport elismerésére életre hívott Breitbard-díj elõtt, 1997-ben Johnson-t beszavazták a College Football Hall of Fame-be, majd a Chargers Hall of Fame-be is 1999-ben.
Gary Johnson egy szerdai napon shreveporti otthonában halt meg 57 évesen, egy szívroham folyományként, amelyet hetekkel azelõtt kapott és melybõl nem épült fel többé. A hír nem sokkal Don Coryell halála után érkezett, aki a vezetõedzõje volt Johnson Chargers-es pályafutásának nagy részében, amikor a csapat a legizgalmasabb idõszakát élte. Hogy mennyire szerették õt, azt a csapattársak megrendültségébõl tudhatjuk meg igazán.
„Gary Johnson… ó ember, egy nagyszerû futball játékos és nagyszerû ember” – mondta Willie Buchanon, aki cornert játszott abban az idõszakban San Diegóban. „Mintha a testvérem lett volna. Túl fiatalon. Túl fiatalon. A Chargers család nagy vesztességet szenvedett egy hónapon belül.”
’Fivére’, Kelcher különösen megrendült Johnson halála miatt, nem tudott megszólalni a tragédiával kapcsolatban.
„A francba is” – mondat Dan Fouts Hall of Fame irányító és Johnson volt csapattársa. „Éppen arról beszéltem a feleségemnek, hogy mindenki szerette Hands-et. Egy nemes órás volt, nagyszerû ember – mindamellett, hogy biztos vagyok benne, hogy az ellenfél irányítói nem így gondolnak rá. Nagyon kedves ember volt. Pótolhatatlan vesztesség.”
„Sokkoló volt, mert olyan erõs, robosztus fickó volt” – mondta Doug Wilkerson, akivel végig együtt játszott Johnson a San Diego-i idõkben. „Nagyszerû játékos volt, de még jobb ember. Látod az öreg csapattársaidat és alig várod, hogy újra lássad õket. De egy tragikus eset és a barátaid gyorsan elmennek.”
Senki sem értheti jobban ezt Fred Deannél. A Hall of Fame defensive end néhány hete még Johnsonnal evett közösen, felidézték azokat a régi szép napokat, a ma kihívásairól és a jövõ terveirõl beszélgettek. De szerda reggel Dean olyan hívást kapott, melyet sohasem szeretett volna.
„Nagyon letaglózott” – mondta Dean. „Gary és én barátok voltunk. Csapattársak voltunk. Ugyanabban az évben draftolak minket és együtt tanultuk, hogyan legyünk profik ebben a ligában. Részei voltunk annak a pár fickónak, akik valóban inspirálták egymást. Egymást emeltük fel a játék nagyobb és nagyobb szintjére és örömmel futballoztunk. Ez az amiért ilyen nehéz. Nagyon fog hiányozni.”
