Illusztráció: Németh Gyula
Bizonyítékként ilyenkor rámutatnak, hogy még az olyan csapatoknak is van szurkolótábora (külföldön is), mint például a Kansas City Chiefs, akiket az MTK kölyökcsapata is agyonverne, ha elmerészkednének Budapestre (ez a beszélgetés tavaly volt, jegyzem meg Faragó Richard kedvéért, mert az bizony kétségtelen tény, hogy amióta Contador átvette az erõnléti edzéseket, sokat javult a Chiefs, viszont attól nem vagyok boldog, hogy itthon is követték a példáját).
Ilyenkor bajban vagyok, mert az emberek, akik nem éltek az Egyesült Államokban, hajlamosak azt képzelni, hogy az USA egy nagy, angolul (spanyolul) beszélõ Európa, apró különbségekkel, mint például a metrikus szisztémától történõ irtózás, vagy a country nevû zenei irányzat. Pedig Amerika nem Európa, legalább akkora a különbség, mint Európa és Ázsia között, csak nem látszik annyira.
Az Egyesült Államokban a sport a szórakoztatóipar része, és mint ilyen, nem tûri meg a másodosztályú produkciókat. A kutya sem kíváncsi arra, hogyan fociznak azok, akik nem fértek be az NFL-be, amikor ott van az NFL, és az sem fáj nekik, hogy az ohiói Mukifalvának nincs külön focicsapata, mert részben van, ha van ott középiskola, részben pedig valaki vagy profi, vagy amatõr, nincs olyan, hogy közepes képességû, mintegy másodlagos tehetségû profi, mert ezt egyszerûen képtelenek értelmezni.
Kultúrantropológusi értekezésemet lezárva tehát, azt kell mondanom: tipikus európai gondolkodásmódra vall, hogy a bénákat is fizessük meg egy értékelhetetlen teljesítményért, nehogy már el kelljen menniük dolgozni a bundagyárba, nehogy már szerdán ne legyen meccs, nehogy már megsértsük szegény Bélát, aki ugyan fakezû, de annyira szépen teljesít a kommunista szombaton.
Még a létezõ szocializmus mûködése alatt ültünk valami szórakozóhelyen, és beszélgettünk egy maine-i újságíróval, aki valahogy ide keveredett. Azt mondta, hogy a szocializmus ugyan borzalmas, de itt csak patkányok rágcsálják a lábujjaidat, míg odaát, ha jön valami, az cápa, és megesz.
Ez magyarázza talán legjobban, hogy miért tekintenek el attól az amerikaiak, hogy játszassák Bélát, akkor is, ha fakezû.
Ebbõl következik a törekvés is, hogy a csapatok lehetõleg kiegyensúlyozott mezõnyt képezzenek, ne jelentkezzen egy félhülye szenátor, hogy én szeretem a focit, beletolnék sok pénzt a csapatba, és megvesszük a Louis Armstrongot, mert róla azt hallottam, hogy jó (semmi áthallás, tényleg), aztán majd az állami pénzekbõl átcsorgatunk valamit, feketén fizetjük a gyúrót, lesznek ilyen izék, csírlíderek, pedig fogalmam sincs mit jelent, aztán a végén közösen lemegyünk valahová, ahol táncolnak a rúd körül.
A szabad verseny tudniillik nem azt jelenti, hogy az erõsebb kutya csapkodja az aszpikos vödröt, hanem azt, hogy – akár mesterségesen, akár erõszakkal, de – megteremtjük a lehetõségét a nagyjából hasonló feltételeknek, mert különben értelmetlen a versengés. Én például bármelyik nálam szegényebb embernél gazdagabb vagyok, de ez nem túl nagy teljesítmény, bárki utánam csinálhatja.
Természetesen, nem gondolom, hogy odaát okos és tisztességes emberek alkotják a többséget, azonban létrehoztak egy olyan intézményrendszert, külön a sporton belül is, ami megkísérli tartani a szintet, aztán vagy sikerül vagy nem. Ahhoz képest, hogy nálunk a foci nagyrészben elmebetegek és gazdasági bûnözõk kezében van, ez tényleg komoly eredmény.
Ezt szoktam mondani, ha érdeklõdnek.
