Nem mondom, hogy õsrégi szerelemrõl van szó, de azért egy igen hosszú kapcsolatról, ezért úgy gondoltam, ideje belsõ résztvevõként is kipróbálnom magam, így elkezdtem amerikai focizni. Cikksorozatomban igyekszem motivációt adni a kétkedõknek, jó tanácsokkal szolgálni az érdeklõdõknek, egy szóval megosztom tapasztalataimat azokkal, akik nem csak „fotelfocistaként” szeretnének kapcsolatba kerülni a sportággal!
I. RÉSZ – ROMULUS ÉS RÉMUS?
Az úgy volt, hogy késõ este kapcsolgattam a sportcsatornákat és négy pókerközvetítés között megakadt a szemem azon a sportágon, ahol a hátvéd a legfontosabb ember és amerikai módon az gyõz, aki erõszakosabb (ma már tudom, hogy a QB nem hátvéd…). Aztán csak néztem, ahogy a Redskins legyõzi az Eagles-t, néztem, ahogy taktika és az észjáték elnyomja a durvaságot és rájöttem, hogy ez nem is akkora hülyeség. Most, három évvel késõbb pedig már elmondhatom magamról, hogy egyetlen Philadelphia meccset sem hagytam ki, hogy a Pro Football Magazin újságírója vagyok, és hogy éppen felszerelést keresek a neten.
Igazából már másfél évvel ezelõtt el szerettem volna kezdeni aktívan is ûzni a sportot, de valahogy sosem jött össze. Legutóbb, idén tavasszal például attól paráztam be, hogy én nagyon rossz utazó vagyok, és képtelen lennék a csapattal lemenni vidékre busszal, mert tuti végigrókáznám az utat. Mondjuk legalább nem az ütközésektõl féltem…
Aztán baráti és barátnõi noszogatásra (mint páromtól megtudtam, minden férfi szexi a felszerelésben) lementem a Budapest Wolves szeptemberi tryoutjára, azaz kipróbálására, a XIII. kerületi Láng pályára. Szép számban összegyûltünk, volt ott kisiskolástól kezdve a huszonévesig minden korosztály, és kíváncsian vártuk, mivel készülnek nekünk az „apafarkasok” és az „anyafarkasok” (mert idõközben kiderült, hogy a lányok is szexik felszerelésben…).
Habár komoly félelmeim voltak, a kipróbálás nem volt olyan kemény, mint gondoltam: volt egy kis bemelegítés majd öt csoportra osztva öt állomásnál mérettük meg magunkat, hogy a tapasztaltabb edzõk, játékosedzõk és segítõk képet kaphassanak róla, mennyire puhányok vagy éppen kemények a mai fiatalok. Futottunk L alakban elõre-hátra, majd természetesen 40 yardon idõre, megmutathattuk helybõl milyen messzire tudunk ugrani, és hogy mekkora a súlypontemelkedésünk. Ez még így magában nem is lett volna nehéz, de az 50 yardos medvejárás (kétszer, csak hogy kiderüljön, hogy nincs állóképességem) és a tolószán noszogatása megmutatta, hogy négy év aktív semmittevés bizony rajtahagyja a nyomát az emberen. Mindenestre túl lehetett élni, majd jött a legnagyobb reklámértékkel bíró rész, a flickerball, magyarán a kontakt nélküli állófoci, amikor végre megragadhattuk a disznóbõrt. Összességében jó hangulatban hagytam el az edzést, ekkor még nem tudtam, hogy három nap állandó izomláz, majd egy hónapnyi tüdõ- és torokgyulladás vár rám (Nota bene #1: Csak teljesen egészségesen menj le edzésre, mert könnyen úgy járhatsz, mint én, aki a egyik betegségbõl esett a másikba). Az elõbbinek a tryouthoz, utóbbinak a késõbbi edzéslátogatásomhoz volt komoly köze, október közepéig nem is tudtam edzésre járni, mondhatni PUP listára kerültem.
Mivel a magyar ligához nem társul fantáziafoci bajnokság, így senkinek nem hiányoztam az aktív rosterrõl, nekem viszont annál inkább mozoghatnékom volt. Egy hónap és nagyjából 26 csomag százas zsepi után aztán végre lejutottam a számunkra meghirdetett rookie, azaz kezdõ edzésre, ahol már a bemelegítés után eldöntöttem, hogy nekem ez volt az utolsó foglalkozás, mert én bizony megmaradok külsõ szemlélõnek. Fulladtam, szédültem, minden bajom volt, de erõt adott, hogy a régóta alapozó társaim bírják az iramot és szórják a pacsikat. Bizony, merthogy itt így megy. A libasorban csinált melegítõ-, futó- és egyéb állóképességi gyakorlatok végén jár a pacsi a libasor többi tagjától. Apróságnak tûnik, de erõt ad. Olyannyira, hogy sikerült túlélnem a bemelegítést (Nota bene #2: Soha ne alibizzétek le a bemelegítést, mert sérülésveszélyes átmozgatás nélkül sportolásba kezdeni. Nagy közhely, de így van!)!
Az edzéseket egyébként „Medve” tartotta nekünk. Elõször azt gondoltam, hogy a „edzõbá” erõs felépítésû felsõteste miatt kapta a becenevet, de most már inkább úgy tûnik, hogy kedvenc gyakorlata, a medvejárás után nevezték el. Medvejárás elõre. Medvejárás hátra. Jobbra, balra, szlalomozva, bageket kerülgetve, mindenhogyan. A mûfû kicsit cseszi az ember kezét, de mivel tíz méter után elfogyott az összes levegõm, már nem is tudtam erre odafigyelni. De jó lesz ez majd szerelésben, Atyaég…
Az volt az egyedüli szerencsém, hogy ekkor már egyetlen hosszú libasorban csináltuk a gyakorlatokat, így mire újra sorra kerültem, elmúltak az öngyilkossági gondolataim és csak a szimpla hányinger-rosszullét-fulladás kombó maradt, a bag-ek felrúgásáért járó fekvõtámasz büntetések szinte felüdülésnek tûntek (Nota bene #3: edzés elõtt két órával már ne egyél, de ha futnod kell odafelé, mert késésben vagy, akkor inkább három órát hagyj magadnak). Ezután viszont jött a plusz-motiváció: két csoportba verõdtünk és az általánosból jól ismert sorversenyt játszottuk, csakhogy itt nem lehetett alibizni (nem mintha akkoriban megtettem volna…), mert az egész csapatért küzdöttem, mivel a vesztes fekvõzik (Nota bene #4: ha teheted, inkább a running back alkatok közé állj, mert ha túl sok falember van a csapatotokban, akkor sanszos az erõsítés).
Szépen lassan közelítettünk az edzés végéhez, és amikor a pálya végére rendeltek minket, már kezdtem reménykedni: végre flickerball! A többiek arcán viszont nem láttam a hozzám hasonló lelkesedést. „Mi van srácok, csak a kontaktfoci, mi?” „Nem, csak nem szeretünk létrázni…” – hangzott a válasz. Mi az a létra? Megtudtam. Már ismerõs volt régrõl, csakhogy a karatén ahova én jártam, mi ezt gyilkosnak hívtuk, és szerintem ez az elnevezés jobban jellemzi a gyakorlatot. Nem akarom túlmagyarázni, legyen elég annyi, hogy ez olyan, mint egy egyre hosszabb útvonalakból álló ingafutás. Ha nem értitek, nem gond, benne van a futás szó, ezért jó már nem lehet. „Harmadikra, ready, set, hut, hut, hut!” Az utolsó kettõ „hut”-ot már nem hallottam, mert kilõttem, mint az ágyúgolyó (mondjuk ez lehet, hogy túlzás). Amikor láttam, hogy én vagyok az élen, már éreztem, hogy sántít a dolog, a forduló után pedig láttam is, hogy a többiek még a vonalon vannak és épp fekvõtámaszhoz készülõdnek, Medve azonban megszánta õket: „Most van lent elõször, nem tudhatta, ezért nincs fekvõ!”. Aztán megértettem, hogy mit jelent a harmadikra, másodikra, elsõre, kár, hogy ez nem mentett fel a futás alól, de hát ez egy ilyen sport.
A végén volt még egy kis flickerball, melyben leszedtem egy interceptiont és volt pár blokkolt passzom! Nem vagyok egy elkapó alkat, de a kezeim úgy érzem ügyesek, szóval akár még egy „ballhawk” safetyként is el tudnám magam képzelni. Tudom, hogy a magyar bajnokságban kevesebb a passz, mint az NFL-ben, de pár tackle között szívesen kapnék el passzokat. Mindegy, ez még a jövõ zenéje, ahhoz elõbb végig kellene bírni egy létrázást, de úgy érzem a védelem közelebb áll a szívemhez és már ez is valami (Nota bene #5: legyen nyugodtan prekoncepciótok posztot illetõen, mert az motivál majd az edzéseken, persze ne túl irracionális).
Már az edzés végi nyújtásnál tartottunk, amikor „katt”, elõbb a jobboldali, majd „katt” a baloldali reflektorok is lekapcsoltak. Kocogás, huddle, „egy-két-há: Farkasok!” és vége. Túl vagyok az elsõ alkalmon. Csaknem két óra erõnléti edzés után úgy éreztem magam, mint Romulus és Remus: itt szívok a farkasok között, de tudom, hogy ez csak a hasznomra válik. Az öltözõbe érve, vetkõzés közben már sejtettem, hogy mely izmaim fognak fájni másnap, fáradt voltam és büdös, ráadásul a zuhany csak az utóbbin segített. Hazafelé a metrón aztán már nagyon boldog voltam, mert sikerélményem volt. Peckesen szálltam fel a villamosra, nem ültem le, mert kemény vagyok és már arra gondoltam, hogy mennyire várom a következõ edzést. Persze csak másnap reggelig, mikor is megéreztem, hogy ágyhoz szegez az izomláz. Ahogy kikeltem a paplan alól csak annyit sziszegtem: „soha többé”, de persze már akkor is tudtam, hogy csütörtökön megint megyek…
Folytatjuk!
