Fotón: Michael Crabtree WR, San Francisco 49ers
Mivel bízom benne, hogy e sorok olvasói látták a mérkõzést, ezért engedjék meg, hogy inkább a személyes élményekre helyezzem a hangsúlyt ebben a beszámolóban, azokból ugyanis annyi van, hogy néhány cikkre elég lesz – és bocsássák meg, ha néha érdektelennek tûnõ részletekbe megyek bele, de talán ezek segítenek érzékeltetni, hogy milyen sajtósként átélni egy NFL mérkõzést a helyszínen.
A meccs megnyitójának pillanatai
Profizmus. Ez az elsõ dolog, ami eszembe jut az egész mérkõzés lebonyolításával kapcsolatban. Az amerikaiak képviselik a szórakoztatóipar csúcsát, és jól tudják, hogy a „termék” a sajtón keresztül jut el a „fogyasztókhoz”, és mindent meg is tesznek azért, hogy a közvetítõk jól érezzék magukat. Olykor csak pislogtam, néha már egyenesen kellemetlenül éreztem magam a kiszolgálás láttán.
Pár perccel délután egy óra elõtt érkeztem a sajtósoknak fenntartott bejárathoz, ahol egy órától lehetett bejutni az épületbe. Az akkreditációt átvehettem, de egy perccel sem engedtek elõbb a stadionba belépni, mint az elõre meghirdetett idõpont. A végtelenül udvarias átvizsgálás már eleve szokatlan a hazai „felhozatalhoz” szokott embernek, majd a beléptetés után lifttel felkísértek minket az írott sajtó lounge-jába, illetve megmutatták mindenkinek a helyét a lelátón. A váróban munkaállomások sorakoztak, ha esetleg valaki a meccs elõtt szívesebben dolgozna bent, a pihenõ részben pedig szüntelenül etették-itatták a jónépet. Hegyekben állt a kávé, sütemény, a mérkõzés elõtt kétfogásos vacsorát adtak olyan porcelán étkészleten, melybõl egy szettet körülbelül félhavi fizetésemért vesztegetnek. A félidõben egy gyors hot-dog mindenkinek, és egyébként az ember nem tudott úgy lépni, hogy ne lessék minden kívánságát. Az étkezõbõl a nézõtérre vezetõ ajtókban mindig egy õr állt, aki nemcsak a rendet hivatott felügyelni, hanem az ajtót nyitogatta – ha 5 percen belül tízszer ment ki-be az ember, akkor tízszer. A mosdók egy felsõ kategóriás éttermére emlékeztettek, ahol a szappan mellé még hidratáló kézkrémet is kikészítettek, ha esetleg valakinek az ujjai elkoptak volna a gépelésben…
A 49ers játékosai kifutnak a pályára (NaVorro Bowman LB)
Ennyi felvezetés után közeledett a meccs, melyet egy bõ 20 percbe szorított, de látványos mûsor vezetett fel a szokásos összetevõkkel: cheerleader show, zenekar, a csapatok bevonulása, majd a himnuszok.
A Wembley látványa San Francisco zászlóktól pirosba borulva.
Az egész mérkõzésre jellemzõ volt, hogy – valószínûleg részben a stadion minden székére kikészített kis zászlónak is köszönhetõen – a közönség semleges részének túlnyomó többsége bizony a 49ers-nek drukkolt. Ezzel együtt érdekes volt, hogy egy-egy szebb denveri play-nél vagy touchdownnál is óriási üdvrivalgás tört ki – a legtöbben azért mégiscsak szórakozni jöttek. A mérkõzés közben azonban – ez fõleg a büntetéseknél volt szembetûnõ – a közönség a Frisco felé hajlott. Furcsa módon egyetlen dologban volt egységes a lelátó: a Cowboys finoman szólva nem örvendett nagy népszerûségnek, a játék szüneteiben az NFL RedZone Channelen a kivetítõn bejátszott touchdownokat általában csak kisebb elismerõ moraj kísérte, kivéve a Jaguars összes, Cowboys ellen elért TD-jét – ezeket ugyanis hatalmas örömmel könyvelte el a Wembley népe.
Jabar Gaffney WR a 49ers védõi között (Patrick Willis ILB, Shawntae Spencer CB)
A meccs elsõ félideje finoman szólva nem volt látványos, és ez a kezdeti lelkesedést követõen hamar kivette a nézõket a meccsbõl, akik inkább csak az eseményekre reagálva produkáltak némi zajt, de egyébként csöndben ücsörögtek, még a Broncos 3rd downjainál is csak módjával zavarták a támadókat, így ekkor a 49ers „hazai pályája” egyáltalán nem érvényesült. A meccsen egyébként feltûnõen kevés volt a false start büntetés, aminek nyilván köze volt az átlagosnál csöndesebb környezetnek.
A harmadik negyed elejére aztán a közönség is megunta az ezen a pályán, csak épp más sportágban ismerõs 3-0-s eredményt, és hullámzásba kezdett. Amikor már én is azon gondolkodtam, hogy vajon úgy kell-e hazamennem, hogy élõben láttam NFL meccset, de touchdownt nem, végre megélénkültek az események és ez a nézõket is feltüzelte. A harmadik negyed felétõl komoly hangulat kerekedett a Wembley-ben, és az izgalmas végjátéknak is köszönhetõen végül senkiben sem maradt hiányérzet.
A 49ers harmadik touchdown-ját Frank Gore RB futotta
A rutinosabb kollégák tanácsait megfogadva én a lefújás pillanatában nyakamba kaptam minden cuccomat, és rohamléptekkel megindultam az alagsorba, a sajtótájékoztatóra és az öltözõbe. Utóbbi egy európainak teljesen szokatlan és szürreális, ugyanakkor végtelenül személyes és nagyszerû élmény, de itt is mindent áthat az amerikaiak profizmusa. Amint leér az ember, folyamatosan útba igazítják, szinte másodpercre pontosan közlik, hogy most ki és hol következik. Sajnos a két csapat sajtótájékoztatója külön szobában volt, én pedig a gyõztes 49ers-ét választottam, így a Broncos edzõirõl és játékosairól lemaradtam. Elõször a sajtószobába tereltek bennünket, ahol Mike Singletary vezetõedzõ foglalta össze élményeit és válaszolt a kérdésekre, majd a szervezõ szólt, hogy kinyitották az öltözõket, úgyhogy bevetettem magamat a Frisco játékosai közé. Képzeljék el, ahogy tévés stábok és magnetofont lobogtató újságírók között a nem éppen apró termetû játékosok végtelenül udvariasan, sûrû elnézéskérések közepette vágják át magukat az öltözõbeli helyük felé – egy szál törülközõben, vagy még annyiban sem. Elsõ ránézésre óriási káosznak látszik az egész, azonban néhány öltönyös úr ezt is kiválóan kézben tartotta. Eleve íratlan szabály, hogy illik megvárni, amíg a kiszemelt interjúalany legalább félig felöltözik, de a rendezõk csendben szólnak is, hogy épp ki készült el és kihez lehet odamenni, majd udvariasan jelzik, ha már eleget faggattak egy játékost. Közben folyamatosan kapjuk az infókat, hogy kik következnek a sajtószobában, ha esetleg valaki vissza akarna menni és némileg rendezettebb körülmények között faggatná a delikvenseket – bár ahogy észrevettem, az öltözõben egy fokkal szabadabban beszélnek a játékosok, mint a pódiumon.
A mérkõzés utáni sajtótájékoztatón Mike Singletary, a 49ers vezetõedzõje nyilatkozik
Mindeközben a jórészt csak a pályán látott sztárokat is megnézhetjük emberi oldalukról, ahogy keresik a zoknijukat a pad alatt, ahogy a mellettük ülõtõl kérnek kölcsön dezodort, vagy, ahogy szemrevételezik a csapattárs legújabb tetoválását, vagy pár millió forintos új fülbe-nyakbavalóját. Furcsa módon a legtöbb játékos civilben egyáltalán nem ijesztõ, sõt, még csak nem is lóg ki nagyon a sorból. Természetesen látszik a kisportolt alkat, de például Patrick Willis szemtõl szemben egy abszolút kedélyes figura, még azt az ijesztõ tekintetet sem látni tõle, amit a pályán produkál. Én a nagy megilletõdöttségemben inkább csak odadugtam a diktafont pár, folyamatban lévõ interjúhoz, majd a 49ers safety-jénél, Taylor Mays-nél próbálkoztam volna, aki azonban szemmel láthatóan elég rosszul volt, úgyhogy elnézést kért, de engem és más kollégákat is udvariasan elutasított, miután lassított felvételként támolygott ki a zuhany alól, majd bõ öt percig kereste alsógatyáját – ránézésre egy kisebb agyrázkódása lehetett. Az öltözõben és a sajtótájékoztatókon készült hanganyagok késõbb elérhetõek lesznek a honlapon!
A Frisco tagjai érthetõen remek hangulatban voltak, a sajtótájékoztatóra együtt érkezõ Shawntae Spencer és Takeo Spikes párosa alaposan megnevettette a kollégákat, amikor Spencer interjúja alatt Spikes beült az újságírók közé, ahonnan fényképezte és videózta csapattársát, majd kérdezett is tõle.
A londoni Wembley a lányokat is visszavárja jövõre!
A profizmus persze gyorsasággal is együtt jár, így alig egy órával a mérkõzés végét követõen az öltözõ kiürült, és az utolsó interjúalany is elhagyta a sajtószobát, így én is kifelé indultam. A kijáratnál még néhány autogramban reménykedõ rajongó várta a csapatokat, akikre hosszú út vár hazáig – bár alighanem ezúttal a 49ers csapatának nem esik rosszul a közel 12 órás repülõút.
Hétfõn délután elolvashatják, hogy mit mondtak a játékosok, és hogy mi volt a brit és amerikai újságíró kollégák véleménye arról, hogy Roger Goodell egyértelmû célként határozta meg egy európai NFL franchise létrehozását, és persze a mai nap egyéb, meg nem énekelt élményeit.
