Fotón: George Halas
A századelõ profi csapatai az államhatárokon túlmutató szervezõdéseket még nem alkottak, ám három fontos körülmény rövidesen szélesebb körû és pontosabban szabályozott együttmûködésre ösztönözte õket. Egyrészt az emelkedõ játékosfizetések, másfelõl a rendszertelen játékosmozgások, egymás ászainak elcsábítása okozott fejfájást a tulajdonosoknak. Csillagászati összegekre azért nem kell gondolnunk, hiszen jobb esetben is meccsenkénti pár száz dollárról beszélünk, de a profi futball akkori csekély népszerûsége mellett, és tekintetbe véve, hogy a csapatok kizárólagos bevételi forrása a jegyeladásokból származott, ezt is nehéz volt elõteremteni. A harmadik visszatérõ probléma abból adódott, hogy gyakorta megesett, hogy egyetemi (tehát szigorúan amatõr státuszú) focisták némi mellékes reményében álnéven leszerzõdtek a hivatásos csapatokhoz, ami utóbbiakra a befolyásos felsõoktatási intézmények és azok szervezeteinek nem kívánt haragját vonta.
A gondok megoldása érdekében néhány profi egyesület 1920-ban kooperációra szánta rá magát. Két egymást követõ megbeszélésen tetõ alá hozták az NFL közvetlen elõdjének számító APFA-t, az American Professional Football Associatont. Az 1920. augusztus 20-án megrendezett elsõ egyeztetésen még csak négy ohiói, a szeptember 17-i másodikon már tíz csapat négy államból érkezett képviselõi voltak jelen: Akron Pros, Canton Bulldogs, Cleveland Tigers, Dayton Triangles (Ohio); Decatur Staleys (a leendõ Chicago Bears), Racine Cardinals (a leendõ Chicago Cardinals); Hammond Pros, Muncie Flyers (Indiana) és Rochester Jeffersons (New York). Az összejövetelre az Ohio-béli Cantonban, az ottani Bulldogs tulajdonosának, Ralph Hay-nek az autószalonjába került sor. Bár nem alkottak olyan, az alapkérdéseket részletesekben rendezõ szabálykönyvet, mint amit több résztvevõ talán várt és remélt az új szervezõdéstõl, de legalább szóban megfogadták, hogy nem csábítják el egymás játékosait és tiszteletben tartják az egyetemisták amatõr státuszát. Talán ez okból kifolyólag, az alakulat lazaságát kifejezendõ, állapodtak meg végül a „League” helyett az „Association” megszólításban.
Noha az alapító tízek 100 dollárban állapították meg a nevezési díjat, de ez a kikötés a találkozón a Decatur Staleys képviseletében jelen lévõ George Halas szerint puszta formalitás volt, mert senki sem szurkolta le az összeget. Az APFA elsõ vezetõjévé a Canton Bulldogs játékosedzõjét, a legendás Jim Thorpe-ot választották, ám ez a kinevezés inkább szólt a korszakos sportoló – kiaknázandó – hírnevének, mint tényleges adminisztratív képességeinek. A „liga” elsõ szezonja természetesen nem olyan körültekintõ menetrend alapján került lebonyolításra, mint manapság megszokott. Nem léteztek csoportok, minden együttes maga szervezte meccseit (amelyek kijelölésében meghatározó volt a remélt jegybevétel) és ligacsapatok nem csak egymással mérkõzhettek, hanem „külsõsökkel” is.
A profi futballszezon 1920. szeptember 26-án vette kezdetét. Ezen a napon egy wisconsini kisváros csapata 3-3-as döntetlent játszott a félprofinak számító Chicago Boosters-szel, igaz ezt a találkozót még nem tekinthetjük mérföldkõnek, mivel a szóban forgó Green Bay Packers csupán egy évvel késõbb csatlakozott az APFA-hoz. Ugyancsak szeptember 26-án lépett pályára az APFA-alapító Rock Island Independents is, ám mivel ellenfelük – akit 48-0 arányban gázoltak le – a „kívülálló” St. Paul Ideals volt, ez a derbi sem fogadható el az új szervezet elsõ hivatalos mérkõzéseként.
Október 3-án aztán már valóságos meccsdömping várt a profi futball akkor még meglehetõsen szerény létszámú rajongótáborára és ezek között két olyan is akadt, melyen két-két APFA-csapat esett egymásnak. Azt szinte lehetetlen, megállapítani, hogy melyik találkozó kezdõdött elõbb, tehát melyiket tekinthetjük az APFA/NFL elsõ hivatalos mérkõzésének, de mindkettõn shutout született. A daytoni Triangle Parkban a helyi kedvencek pontnélküli elsõ félidõ után 14-0 arányban gyûrték le a ligához menetközben csatlakozott Columbus Panhandles-t Lou Partlow 7 yardos TD-futásával és Frank Bacon 60 yardos punt return touchdownjával. Idõközben a Rock Island-i Douglas Parkban a „Függetlenek” még simábban bántak el a Muncie Flyers-szel. A történelmi mérkõzés kétségtelen hõse Arnie Wyman volt, aki az elsõ negyedben két blokkolt punt után szerzett TD-t, elõször 35 yardot kellett szaladnia a disznóbõrrel a gólvonalig, másodjára viszont elég volt a célterületen belül rávetõdnie az elszabadult játékszerre a hatpontos akcióhoz. Az Independents késõbb még egy blokkolt puntot elkönyvelhetett, amibõl csakhamar újabb TD született, Wyman pedig egy kickoff return touchdownnal tette fel a pontot aznapi ragyogó teljesítményére. (Csak további hab a tortán, hogy egy héttel késõbb egyszersmind Wyman lett az elsõ TD-passzt kiosztó APFA-játékos.) A hazaiak 45-0-ás domináns sikerének hajrájában játéklehetõséget kapott a 40 esztendõs veterán, Bobby Marshall, aki az NFL történetének elsõ olyan afro-amerikai játékosának bizonyult, aki hivatalos ligamérkõzésen pályára lépett.
Az APFA/NFL tehát szerényen indult mai gigantikus sikerei és népszerûsége felé vezetõ útjára, de már elindulásának ténye is felbolygatta a profi futball addigi langyos állóvizét, s így történelmi jelentõsége vitathatatlan.
