A kért oldal néhány másodpercen belül betöltődik
Hirdetés átugrása
perfectlook 970×550
Stihl 970*250
acapella 300×300

EVOLÚCIÓS ELÕRETEKINTÉS

acapella 640×480

Fotón: Rex Ryan HC, New Yort Jets

A modern NFL minden évtizedben metamorfózison esett át. Ott volt a kemény ’70-es évek, amit a Pittsburgh Steelers dominált, a gondolkodós ’80-as évek, amit Bill Walsh uralt, és a bulizós ’90-es évtized, amikor a Cowboys „buliszörnyei” vették át marsallbotot. A lassan mögénk kerülõ 10 év pedig akkor kezdett formálódni, amikor 2001. szeptember 23-án a New York Jets linebackere, Mo Lewis brutális ütközése kiütötte a New England Patriots-ból az interceptionj-dobó gépezetnek is beillõ Drew Bledsoe-t, ekkor indult a helyére érkezõ Tom Brady és az Indianapolis Colts irányítója, Peyton Manning között a 10 éve tartó rivalizálás.

A Brady-Manning évtized alatt a ligában a passzjátékra helyezõdött a hangsúly, így történhetett meg, hogy olyan szabályváltozások léptek életbe, amelyek a szinte már azt is megtiltják, a védõk ráleheljenek az irányítóra, vagy csúnya szavakat suttogni az elkapóknak a line of scrimmage-tõl 5 yardnál nagyobb távolságban. A 2000-es években a játékvezetõk annyira figyeltek a támadó holdingokra, mint ’20-as években a chicagói rendõrök az alkoholcsempészekre. 2009-re már olyan könnyû volt passzolni, hogy még Jason Campbell is, aki akkor még a Redskins-nél játszott, képes volt 3600 yardot passzolni, pedig idõnként a New York-i Természettudományi Múzeumban található kékbálnát sem tudta volna eltalálni 7 kísérletbõl. Ezzel 1978-ban a liga legjobbja lett volna, 2009-ben viszont csak a 14. helyre volt jó.

A tavaly szezon végére az NFL lett a leginnovatívabb, és legalaposabban kidolgozott mûsor a tévében, amely féltucatnyi valóságshow-t foglal magában, mint például a Survivor-t (elbocsátások, ki megy, ki marad?), a Nagy Õ (csapatváltásakor kinek adja rózsáját Albert Haynesworth?), de még a Zsaruk saját verziója is figyelemmel követhetõ a liga bajkeverõinek közremûködésével. Szóval, mit tartogat a következõ évtized? Hamarosan elindul a 2010-es évek elsõ alapszakasza, máris észlelhetõ néhány változás elõjele:

Kimennek a futók, bejönnek a guardok
Ahelyett, hogy arra emlékeznének, hol voltak akkor, amikor Neil Armstrong a Holdra lépett, ennek az évtizednek a fiataljai már azt fogják felidézni, hol voltak, amikor Jahri Evans aláírta 57 millió dolláros szerzõdését, ami történetesen ugyanazon a napon történhetett, amikor elmorfondíroztak azon, mégis ki az a Jahri Evans? Az a helyzet, hogy ezt senki nem tudja. Még azoknak is szükségük van némi gondolkodásra, akik egy csapatban játszottak vele, amikor a Saints megnyerte a Super Bowl-t. Evans volt a kezdõ jobboldali guard. Az a lényeg, hogy az NFL döntéshozói rájöttek, a futók gyorsan kiégnek, míg a névtelen kövérek jóval 30 éves koruk után is nyugodt szívvel bevethetõk. Az új terv: draftolj fiatal futót a börze középsõ köreiben, használd ki õket, amíg még újoncszerzõdésük van érvényben, majd lökdösd ki õket és a szétment térdüket a csapatból, hadd menjenek a CFL-be. Majd adj új szerzõdést az olyan ijesztõ szakállú guardoknak, mint Alan Faneca és Logan Mankins.

Kimegy Bill Belichick, bejön Rex Ryan
Ez egy ciklikus dolog. John Madden, a ’70-es évek edzõinek prototípusa harcias, kövér, és mondjuk ki, nagypofájú volt. Bill Walsh, a ’80-as évek edzõmodellje egy kimerültnek tûnõ, újító zseni volt. A ’90-es ével kiemelkedõ mestere ismét egy hangos, nagydarab ember volt, Bill Parcells-nek hívják. Utóda Bill Belichick lett, egy haragos tekintetû, gyanúsan befelé forduló edzõ, aki úgy öltözik, mint egy karbantartó, közben pedig õ is egy zseni. És itt érkezünk el Ryanhez, a hencegõhöz, akinek soha nem, áll be a szája, a teste pedig egy nose tackle-é. De õ kiválóan boldogul így is, és ez a lényeg, hiszen a futball lassan átbillen a taktikai sakkjátszmáról oda, hogy az lesz a döntõ, melyik csapat, szteroidok által túlméretezett szörnyetegei élvezik jobban, hogy a lelket is kiverik az ellenfélbõl. A modern Jets visszahozta a játék utcai harc-jellegét, a következõ 10 évben valószínûleg ez lesz a nyerõ, amíg meg nem érkezik a következõ mogorva tekintetû, könyvkukac át nem veszi a stafétát.

Kimegy a 3-4-es védelmi séma, bejön a 4-3
Az utóbbi évtizedben a védelem 3-4-es sémája olyan volt, mint a köldökpiercing: mindenkinek kellett, fõleg azután, hogy a Pittsburgh, a Baltimore és a New England bajnokságot nyert a 3-4-nek köszönhetõen. A fizetési sapka virágzó korszakában ez nagyon jól mûködött, hiszen nem kellett horribilis összegeket költeni a hagyományos, passz-siettetõ defensive endekre. Ennek eredményeként mostanra a liga csapatainak több mint a fele váltott át erre a felállásra, beleértve olyanokat is, akiktõl talán õrültség ez a döntés, pl. nem biztos, hogy a Redskins-nek ezt kellett volna tennie. Persze az inga most már visszafele lendül: azok a 3-4-es csapatok (Baltimore, New England), amelyeket alapjában véve lemásoltak a többiek, 3-4/4-3-as hibrid felállásokat kezdenek használni, hogy fokozzák a passz-siettetést, és igénybe vegyék a piacon hirtelen megjelenõ olcsó 4-3-as játékosokat. Nem kell több 4, esetleg 5 évnél, és azok a csapatok, amelyek nemrég 3-4-re váltottak, vissza fognak térni a 4-3-hoz.

Kimegy a spread offense, bejön, az igazi spread offense
Amióta engedélyezték az elõre irányuló passzt, 100 év kellett az edzõknek, hogy megszeressék annak az ötletét, hogy mind az öt elkapót használják egyidõben, amire a szabályok lehetõséget adnak. Még most, a 2000-es években is szinte csak olyan csapatok használták, ahol kiváló irányítók játszanak, mint Manning, Brady és Drew Brees. A liga többi edzõjének gondolatmenete a következõ maradt: több döntési lehetõség az irányító számára = több interception = nagyobb a valószínûsége, hogy munka nélkül marad az edzõ. De az elõttük álló évtizedben az edzõk végre rájönnek, hogy több elkapó = több pont és több izgalom = boldogabb rajongók = a tulajdonos népszerûbb = az állás biztonsága. A spreadet mindenki fogja használni, még azok a csapatok is, amelyek irányítói nem állnak az ennek megfelelõ szinten.

Kimegy Drew Rosenhaus, bejön a Twitter
Régen az volt a szokás, ha egy NFL-játékos az egész világ elõtt akart baromságot beszélni, fel kellett vennie egy ügynököt, aki a játékos háza elõtti gyepre sajtótájékoztatót hívott össze, hogy a sztár megoszthassa személyes filozófiáját, miközben félmeztelenül felüléseket csinál a kamerák elõtt. Most, a Twitternek köszönhetõen nincs szûrõ a fejsérülések miatt nem filozófiai magasságokban gondolkodó sztárok és a több millió halandó között. Tavaly egy hónap alatt Chad Ochocinco több mint 2.800 bejegyzést publikált Twitterén, ami átlagban 15 percenként egy bejegyzést jelent. Chad azon aggódott, vajon Brad Pitt és Angelina Jolie elég idõt töltenek-e gyerekeikkel, márkákban való tájékozottságát fitogtatta („Én vagyok az egyetlen fickó, aki elment megnézni a Szex és New York 2-t, és meg tudta nevezni az összes cipõt és táskát, amit Carrie-nél és a lányoknál látott?”), és a hírességek halálát a legrosszabb terrorista-támadásokhoz hasonlította („Oké, elõször Mrs. Fawcett, most Mr. Jackson, mondja valaki, hogy ez csak egy elhibázott pletyka, máskülönben ugyanolyan szomorú, mint a 9/11”). Az NFL játékosai és edzõi már rájöttek, hogyan lehet magas vérnyomást okozni Roger Goodell fõbiztosnak, pedig a Twitter még csak gyerekcipõben jár. Elõfordult, hogy Bernard Berrian azt a valótlan információt közölte, hogy Tarvaris Jackson irányító megsérült, véget ért a szezonja, Pete Caroll vezetõedzõ dalcímekkel utalt a Seahawks draft-stratégiájára, Jay Feely, a Cardinals rúgója pedig úgy döntött, nagyobb figyelmet érdemel, így véleményt nyilvánított szinte mindenrõl a politikától kezdve a gyógyszerészetig. A Twitter lehetõséget nyújt a rajongóknak, hogy olyan oldalukról ismerjék meg a játékosokat, ahogyan sosem szerették volna. És ez egy csodálatos dolog!(?)

Fordította: Geczõ László

Akár most, akár a későbbiekben a "Süti beállítások" gomb megnyomásával módosíthatod a beállításaidat. A későbbiekben ezt a funkciót a főoldal alján találod.
Cookie beállítások