A kért oldal néhány másodpercen belül betöltődik
Hirdetés átugrása
praktiker 970×550
acapella 970×250
Polacsek 300*300

A NAGY-KIS EMBER – Hall of Fame 2010

Lake11_Tavasz_Banner_Kampany_300x250_TELEX

Fotón: Floyd Little RB

Floyd Douglas Little 1942. július 4-én született a Connecticut állambeli Waterbury-ben. Sokgyerekes afro-amerikai család tagjaként szegényes körülmények jutottak neki osztályrészül és sorsa még sanyarúbb lett, amikor a család az édesapa tragikus halálával csonkává vált. A hat gyermek nevelésének gigászi terhe azontúl fõleg az édesanyára hárult és a gyermekek is hamar arra kényszerültek, hogy legkülönfélébb alantas munkákkal vegyék ki részüket a napi betevõ elõteremtésébõl. Floyd már egész fiatalon újságkihordással és cipõfényezéssel foglalatoskodott, majd az általános iskola hetedik osztályában kötött közelebbi ismeretséget a futballal. Nagyjából ez idõ tájt a Little-család is továbbállt Waterbury-bõl és New Havenbe költözött. Bár a nagyhírû Yale Egyetem campusa csak pár utcára volt Little-ék új otthonától, a változás nem hozott érdemleges elõrelépést a társadalmi ranglétrán. A közvetlen környék továbbra is leromlott és elhanyagolt volt. Little-ék a nekik hajlékot nyújtó házon több más családdal voltak kénytelenek osztozni és az épület napról-napra nem kevesebb, mint 26 gyermek zsivajától volt hangos.

Floyd Little a középiskolában (Hillhouse High School) kitûnõ atlétának számított, de tanulmányi elõmenetele sok kívánnivalót hagyott maga után. Little késõbb elismerte, hogy még akkor is nehezére esett az olvasás, miután elvégezte a középiskolát. Hiába jelentkezett egy gondnoki állásra, hiszen olyannyira megoldhatatlan feladat elé állította az írott szöveg kisilabizálása, hogy a jelentkezési lapot sem tudta megfelelõen kitölteni. Ilyen adottságokkal a fiatalembernek esélye sem lehetett arra, hogy egyetemen folytathassa tanulmányait. Ekkor gimnáziumi futballedzõje, Dan Casey sietett Floyd segítségére és a focipályán megcsillogtatott tehetségére hivatkozva beajánlotta õt a tekintélyes Notre Dame-hoz. A Harcoló Írek edzõi stábja látott fantáziát Little-ben, de az nyilvánvaló volt, tanulmányi tekintetben fejlesztésre szorul, ezért azt tanácsolták neki, hogy jelentkezzen egy elõkészítõ iskolába, majd annak sikeres abszolválása után térjen vissza a Notre Dame-re. Az ifjú tehetség karrierjének következõ állomása így lett a New Jersey-i állambeli Bordentown Military Institute.

A katonai iskolában Floyd Little ragyogóan megállta a helyét, szakaszvezetõ lett, a futball-, a kosárlabda- és az atlétikai csapatok kapitányává választották, osztályzatai pedig annyira feljavultak, hogy végül 47 különbözõ egyetem próbálta magához csábítani. A Notre Dame-en kívül a Hadsereg és a Syracuse is fente rá a fogát, s az utóbbiak vezetõedzõje, Ben Schwartzwalder a Narancsosok egyik legnagyobb sztárja, az 1961-ben elsõ afro-amerikaiként Heisman-trophy-t nyert Ernie Davis társaságában kopogtatott Little-ék ajtaján. Davis meggyõzte Floydot arról, hogy Syracuse-on a helye, bár az ifjúban még éltek kétségek döntése helyességét illetõen. Little elhatározása csak akkor szilárdult meg igazán, amikor tudomására jutott, hogy a Notre Dame voltaképpen nem támogatta anyagilag bordentowni tanulmányait, s így nekik ezért semmivel sem tartozik, majd azt követõen, hogy értesült Ernie Davis 1963. májusi, tragikusan korai haláláról. Ennek hatására Little úgy érezte, hogy nem hátrálhat ki Davis-nek adott szavából és a Syracuse-on aztán méltón lépett az egykori klasszis örökébe.

Floyd Little a Narancsosok között ugyanazt a 44-es számú mezt viselte (késõbb ez lesz a száma a Denver Broncos-nál is!), amelyben elõtte a legendás Jim Brown, majd Ernie Davis sikert sikerre halmozott. Az ifjú running backen azonban nem lett úrrá az elfogódottság a korábbi elõdök árnyékában, hanem egyenesen felülmúlta õket. Már a bemutatkozása is szenzációsan sikerült. Sophomore évében (1964-ben) elõször a Kansas ellenében lépett pályára és öt touchdownt futva lejátszotta arról az ellenfél ünnepelt csillagát, a leendõ Hall of Famer Gale Sayers-t. Little már ebben a szezonban megdöntötte Brown és Davis második éves eredményeit, majd 1965-ben az egyetem elsõ olyan futója lett, aki át tudta lépni az 1000 yardos határt, 14 touchdownjával pedig ugyancsak csapatrekordot állított fel. Senior szezonjában még egy TD-vel rálicitált korábbi csúcsára és három éve alatt gyûjtött 46 touchdownjának azóta sem akadt párja az egyetem történetében. Az aránylag kis termete és ó-lábai ellenére sziporkázó Floydot mindhárom egyetemi évében All-Americannek választották, 1966-ban pedig a konferencia legjobbjának járó címet is kiérdemelte, míg a Heisman-szavazáson kétszer is az ötödik helyen végzett. (A teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy 1965-1966-ban Little-nek olyan remek futópartnerei voltak az Orangemen backfieldjében, mint a késõbb szintén halhatatlanná vált és magyar származású Larry Csonka, valamint a New York Giants jelenlegi fõedzõje, Tom Coughlin.)

Figyelemreméltó egyetemi futballpályafutása tükrében Little érthetõen kapós portékának számított a profi csapatok szemében. Az 1967-es draft elõtt, mely az 1970-ben végül teljes mértékben összeolvadó NFL és AFL elsõ közös újoncbörzéje volt, az ígéretes sportember állítólag már szóbeli megállapodásra jutott a New York Jets-szel. Mielõtt azonban a zöld-fehérek 12. pickjükkel begyûjthették volna Little-t, „közbeszúrt” a hatodiknak húzó Denver Broncos és elszipkázta elõlük kiszemeltjüket. A Jets menedzsmentjénél bosszúsabb csak maga Floyd Little volt, aki már Joe Namath-i nagyságrendû fizetésrõl és New York-i életrõl álmodozott, ehelyett az általa egyáltalán nem ismert, messzi Nyugat és egy harmatgyenge csapat várta. (Little nyilván még ennél is elkeseredettebb lett volna, ha tudja, hogy míg a Jets 1968-ban Super Bowl-gyõztes lesz, addig a Broncos színeiben soha nem fog megadatni számára a lehetõség, hogy akárcsak egy playoff-meccsen is játszhasson.)

A nem várt fejlemények ellenére Little végül hamar megbarátkozott Denverrel, a helyi emberekkel és a gondolattal, hogy a Vadlovak között játsszon. A pályán eleinte nehezen találta a helyét és dolgát nem könnyítette meg, hogy a drukkerek, akik úgy tudták mesés szerzõdést kapott a csapattól, rögtön kiugró teljesítményt vártak tõle. (Floyd Little elmondása szerint 1967-ben kötött kontraktusa révén mindössze 10000 dollár aláírási pénz, valamint az elsõ három évében átlagosan 25000 dolláros fizetés ütötte a markát, ami nevetséges összeg a mai horribilis keresményekkel összevetve, de a kor szintjén sem volt különösebben magas.) Az elvárásoknak újonc évében csak részben tudott eleget tenni, mert noha összyardok (futás, elkapás, visszahordás révén szerzett yardok összessége) tekintetében vezette az AFL-t, de az 1604 egységbõl futva csupán 381-et szerzett. Jellemzõ ugyanakkor a Broncos akkori játékerejére (vagy inkább „játékerõtlenségére”), hogy Little ezzel a yardmennyiséggel is a gárda legjobb futója lett.

1968-tól azonban a legkitartóbb denveri szimpatizánsoknak egyre több örömük lelt Floyd Little játékában, mi több évekig szinte egyedül az õ teljesítménye adott nekik okot az ünneplésre. Ebben a szezonban a második éves támadó jelentõsen megnövelte produktumát és futva és elkapva majdnem 1000 yardot szorgoskodott össze, 1825 all-purpose yardjával pedig újra ligaelsõ lett. A teljesítmény elegendõ volt arra, hogy Little meghívást kapjon az AFL All Star csapatába, de ebben a szezonban – sõt egész profi karrierje során – talán legemlékezetesebb momentuma a Buffalo Bills elleni ragyogó játéka volt. A meccs hajrájában 31-29-es Broncos vezetésnél Lou Saban vezetõedzõ Little-re bízta a labdát, hogy futásaival lepörgesse az órát, de õ elfumblizta azt, a Bills pedig egy mezõnygóllal fordított a labdaszerzést követõen. Saban ekkor „kirúgással” fenyegette meg játékosát, aki elõször csalódottan az öltözõ felé vette az irányt, majd felülkerekedett benne a bizonyítási vágy és visszarohant a pályára. Másodpercekkel késõbb maga Little szelídítette meg irányítója kétségbeesetten elõreívelt passzát és a megmozdulásával mindent eldöntõ, gyõztes mezõnygólra vezette a Vadlovakat. A diadalt követõen – a mendemonda szerint – Lou Saban annyira azért „megenyhült”, hogy adott még egy hetet Little-nek, hogy összekapja magát.

A most leírt ragyogó gyõzelem dacára a Denver Broncos teljesítményét a Little-érában sokkal inkább a kudarcok és a vereségek jellemezték. 1967 és 1972 között az együttes minden alkalommal vagy csoportja utolsó, vagy – legjobb esetben – utolsóelõtti helyén végzett, és Floyd Little profi pályafutása során csak két alkalommal, 1973-ban és 1974-ben tudott pozitív mérleggel zárni. A rájátszáshoz persze ez az eredmény sem bizonyult elegendõnek. Little nehezen viselte a vereségeket, de éppen az különböztette meg azoktól, akik egy idõ után fásulttá váltak, hogy õ képtelen volt beletörõdni a Broncos keserves szereplésébe és újra és újra fel tudta tüzelni küzdeni akarását. Elszántságát mi sem bizonyította jobban, hogy amikor a Sabant váltó vezetõedzõ, John Ralston pszichológiai tesztet végeztetett tanítványaival, úgy találta, hogy Little profilja megfelel a mániákus gyilkosénak. A kiváló futóban izzó elszántság azonban legfeljebb a lelkében gyökeret verni akaró kételyre és fásultságra volt veszélyes.

1968 és 1973 között nem akadt támadó, aki Little-nél több yardot futott volna vagy futva és elkapva több kombinált yardot gyûjtött volna. 1971-ben a liga legjobbja lett 1133 futott yardjával (egyúttal elsõ Bronco-futóként haladta meg az 1000 yardot), 1973-ban pedig 12 touchdownjával került az élre. 1969-ben újra All-AFL lett, majd 1970-1971-ben és 1973-ban a Pro Bowlra kapott meghívást. Noha erõfeszítéseivel egyedül képtelen volt a Broncos-t a tabella élére vagy bajnoki címig röpíteni, de sikerült annyi nézõt a Mile High Stadiumba csábítania, hogy a gárda, melynek a kudarcokkal és a szerény nézõszámmal elégedetlen tulajdonosai már az alabamai Birmingham felé kacsingattak, Denverben maradhasson. Little ezen szerepéért érdemelte ki a csapat híveitõl a roppant beszédes „Franchise” becenevet és ezért vannak olyanok, akik az egykori Mile High Stadiumot is úgy emlegetik, mint a „Ház, amit Little épített”. (Annak mintájára, ahogy a New York-i Yankee Stadiumra úgy emlékeznek, mint a „Ház, amit [Babe] Ruth épített.)

1974-ben és 1975-ben az agyonstrapált Little már messze nem tudott akkora hasznára lenni a Vadlovaknak, mint korábban. A gárdának friss lábakra volt szüksége és amikor Otis Armstrong személyében megtalálták a megfelelõ, 1974-ben Little legtöbb szezonrekordját megdöntõ utánpótlást, a veterán játékos a cserepadon találta magát. Utolsó két évében Floyd már összesen nem tudott annyi futott yardot összehozni, mint 1973-as Pro Bowl-szezonjában, így 1975-ben úgy határozott, hogy felhagy futballkarrierjével. A csapattól és a denveri szurkolóktól való búcsúja mindazonáltal emlékezetesre sikerült. A Broncos Floyd Little búcsúmeccsén 25-10-re gyõzte le a Philadelphia Eagles és a közönségkedvenc csapatkapitány két touchdownnal, köztük egy 66 yardos hat pontot hozó elkapással, vette ki a részét a gyõzelembõl. A találkozó lefújása után az ellenfél játékosai is gratuláltak Little-nek pályafutásához, míg a helyi drukkerek vállukon körbehordozva ünnepelték hõsüket.

Floyd Little-t még 1983-ban beválasztották a College Hall of Fame-be, majd 1984-ben a Denver Broncos Hírességeinek (Ring of Fame) egyik alapító tagja lett, cantoni bronzszobrának elkészülte ugyanakkor 2010-ig váratott magára. Most is akadtak olyan kritikus hangok, akik kétségbe vonták Little halhatatlanná tételének jogosságát és ellenérveik rávilágítanak arra, miért is húzódhatott idáig a Broncos egykori ászának elismerése. Az igazat megvallva Little kilenc éves pályafutása alatt összegyûjtött 6323 futott yardja nem kimondottan szemkápráztató szám. 1975-ös visszavonulásakor ezzel még 7. volt az örökranglistán (és az akkor elõtte lévõk mind Hall of Famerek lettek), de ma ez a yardmennyiség csupán a 62. helyre elegendõ. Labdacipelésenkénti yardátlaga még szerényebb, 3,9-es eredményével Little nem fér be az NFL történetének 300 legeredményesebb futója közé eme statisztikai kategóriában. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a friss Hall of Famer denveri évei idején a Vadlovak közel is alig kerültek a playoffhoz, érthetetlennek tûnik, hogy mi érdemesítette a profi futball egyénileg legmagasabb megtiszteltetésének elnyerésére.

Támogatóinak egy része Little-nek a franchise történetében betöltött hatalmas szerepére mutat rá, ami bár megfontolásra érdemes, önmagában mégsem elégséges érv. (Lévén ezzel legfeljebb csak a Broncos Ring of Fame-jébe való iktatása volna jogosan okolható.) Sokkal nagyobb súllyal esik latba, ha szem elõtt tartjuk, hogy Little korában a running backeknek, mivel rendszerint egy csapatban többfelé oszlott a teher, nem jutott annyi labdacipelés, mint a késõbbi idõkben vagy manapság. Másfelõl be kell látni, hogy a kiváló 44-esnek nem volt oly szerencséje, hogy sztárokkal teletûzdelt támadóegységben vagy megsemmisítõ blokkokat osztogató támadófal mögül operáljon. Az elõbbi oda vezetett, hogy az ellenfél védõi legtöbbször kockázatvállalás nélkül összpontosíthatták szinte minden figyelmüket Little-re tudván, hogy más aligha lesz képes megverni õket. A másik tény pedig azt eredményezte, hogy – amint az Denver Post újságírója, Jeff Legwold kimutatta, aki a Hall of Famerek kiválasztásáról döntõ bizottság döntése elõtt Little „fogadott prókátora” volt – a Broncos kiválósága futókísérleteinek 25-30 %-ánál már a line of scrimmage mögött megkapta az elsõ ütéseket a védõktõl. Míg volt olyan késõbbi Hall of Famer futó, akinek karrierje során megadatott, hogy az elõtte takarító falemberek 19 Pro Bowl-meghívást halmozzanak fel, addig Little-nek egy olyan a falban játszó csapattársa sem volt, akit ezzel az elismeréssel honoráltak.

Lehet tamáskodni Floyd Little futballérdemeit illetõen, illetve amiatt, hogy azok elégségesek-e a Hall of Fame-tagsághoz, ám a választásért felelõs testület tagjainak 80–át meggyõzték a Little melletti érvek és ezzel egyszersmind a Denver Broncos hívei által évek óta hangoztatott méltánytalanságot is némiképp orvosolták. 2004-ben John Elway volt az elsõ (!) Bronco, aki bebocsátást nyert a Hírességek Csarnokába (holott egy 1960 óta fennálló csapatról van szó) és Floyd Little még mindig csupán a harmadik ex-denveri, aki karrierje zömét az együttes színeiben töltötte el és követheti Elway-t az NFL elismert legendái közé.

Akár most, akár a későbbiekben a "Süti beállítások" gomb megnyomásával módosíthatod a beállításaidat. A későbbiekben ezt a funkciót a főoldal alján találod.
Cookie beállítások