1963-ban, a Hall of Fame alakuló évében 17 egykori nagyság kapott bronzszobrot Cantonban. Az ún. „charter class”-ban helyet kapott a liga két korábbi vezetõje, Joe Carr és Bert Bell, három csapattulajdonos, George Halas (Chicago Bears), Tim Mara (New York Giants) és George Preston Marshall (Washington Redskins), egy csapatalapító, Curly Lambeau (Green Bay Packers), továbbá olyan egykori játékos sztárok, mint Red Grange, Bronko Nagurski, Don Hutson és Sammy Baugh. Az elsõ 17 közül már csak 11-en érhették meg beiktatásukat, és azóta sajnos már õk is kivétel nélkül eltávoztak az élõk sorából.
Az alapítók közül legutóbb – 2008 decemberében – Sammy Baugh hunyt el, a tavalyi beiktatási ceremónia óta pedig két halhatatlant, Bill Dudley-t és Merlin Olsent veszített el – az emléküket azért rendületlenül ápoló – futballtársadalom. Az alakuló class kapcsán említett, poszthumusz módon elismert legendákkal együtt összesen 20 kiválóságot érdemesítettek Hall of Fame tagságra a halála után. A tavaly bekerültek közül Derrick Thomas és Bob Hayes nem lehetett már személyesen jelen a felemelõ ünnepségen, az egykori NFL-komisszárt, Joe Carrt és a Chicago Bears korábbi endjét, Bill Hewittet pedig 24 esztendõvel halálukat követõen iktatták be. A Hall of Fame jelenlegi legidõsebb tagja, Clarence „Ace” Parker idén májusban töltötte be 98. életévét.
A személyes adatokat figyelembe véve Texas veretes sporthagyományait dicséri, hogy a legendák közül a legtöbben, szám szerint 28-an, ebben az államban látták meg a napvilágot. Ettõl nem sokkal marad el (27 és 23) a profi futball bölcsõjének számító Pennsylvania és Ohio. A születési helyek vonatkozásában Chicago viszi el a pálmát. 11 Hall of Famer született a Szeles Városban, köztük van a helyi Medvék alapítója, George Halas, a csapat korábbi hírneves linebackere, Dick Butkus, az NFL elsõ afro-amerikai vezetõedzõjének tartott Fritz Pollard, valamint két olyan korábbi edzõnagyság, mint a Kansas City Chiefs-t Super Bowl-gyõzelemre vezetõ Hank Stram és a Buffalo Bills-t négy – elvesztett – bajnoki döntõbe kalauzoló Marv Levy.
Három halhatatlan született – legalább is részben – amerikai szülõk gyermekeként Közép-Amerikában: Steve Van Buren (Honduras), Tom Fears (Mexikó) és Ted Hendricks (Guatemala). Két hírneves defensive tackle, Leo Nomellini (Lucca, Olaszország) és Ernie Stautner (Prinzing, Németország) kisgyermekként kerültek Amerikába, ám a norvég Jan Stenerud csak egyetemistaként – eredetileg síugró ösztöndíjjal – szelte át az Atlanti-óceánt és találta meg szerencséjét kickerként a profi futballban. (Stenerud egyébként eddig az egyetlen, aki rúgó specialistaként utat talált Cantonba.) További érdekesség, hogy két hajdani csillag is a Pro Football Hall of Fame-nek otthont adó Cantonban született, az egykori Lila Emberevõ, Alan Page és kortársa, a manapság a CBS-kommentátoraként ismert offensive tackle, Dan Dierdorf.
Talán kevésbé releváns egy Hall of Famer karrierje szempontjából, hogy hová járt középiskolába, mégis említésre méltó kuriózum, hogy akadnak olyan „párosok”, akik ugyanazon gimnázium padjait koptatták. A Raiders mindenható ura, Al Davis és a Bears fenomenális irányítója, Sid Luckman egyaránt a brooklyni Erasmus High Schoolban végzett, a San Francisco 49ers legendás futója, a nemes egyszerûséggel „Király” névvel illetett Hugh McElhenny és a Negyvenkilenceseket utóbb két Super Bowl-elsõségre vezetõ Bill Walsh szintén ugyanabban a Los Angeles-i középiskolában tanult. Az 1950-es évek nevezetes Lions-os dinasztiájának két oszlopos tagja, az irányító Bobby Layne és a halfback Doak Walker már a dallasi Highland Park High School diákjaiként szoros barátságot kötöttek.
A hajdani klasszisok pályafutásának következõ állomása természetesen az egyetem volt. A legtöbb Hall of Famert a University of South California adta az NFL-nek – konkrétan 11-et -, a Notre Dame viszont szorosan a Trójaiak nyomában van és 10, késõbb a sportág Hírességei közé iktatott végzõssel dicsekedhet. A USC-rõl kikerültek közül elegendõ Marcus Allent, Frank Giffordot, Ronnie Lottot és O. J. Simpsont, míg az egykori Harcoló Írek sorából Curly Lambeau-t, Paul Hornungot, Alan Page-et és Joe Montanát említeni. Az egyetemi futballban az év legjobbjának járó Heisman Trophy-t csupán nyolc majdani Hall of Famer kapta meg, egy kivételével (Roger Staubach) csupa running back: O. J. Simpson, Paul Hornung, Doak Walker, Earl Campbell, Tony Dorsett, Marcus Allen és Barry Sanders.
A profi futballkarrierrõl álmodozó végzõs egyetemisták 1936-tól kezdve a draft intézménye révén tehették meg elsõ lépéseiket áhított céljuk felé. Joe Stydahar, a Chicago Bears tackle-je az elsõ NFL draft elsõ körének hatodik pickjével talált gazdára, s így õ lett az elsõ leendõ Hall of Famer, akit draftoltak. Az évtizedek során 13 olyan halhatatlan kapott bronzszobrot Cantonban, akit egy adott játékosbörzén legelsõként választottak. Bill Dudley-tól (1942) Terry Bradshaw-on (1970) és John Elway-en (1983) át Troy Aikman-ig (1989) ível a profi foci korszakos klasszisai közé emelkedõ egykori 1/1-esek sora. Az egyes évek draftválasztottjait nagyító alá véve az 1957-es class bizonyul a leggazdagabbnak, amikor nem kevesebb, mint 8 késõbbi halhatatlan kelt el a börzén, köztük olyan kiválóságok, mint Jim Brown, Paul Hornung, Len Dawson vagy Sonny Jurgensen. Nem mindig volt azonban ilyen bõséges a „felhozatal”. Az 1959-ben draftoltak közül az idén beválasztott Dick LeBeau az elsõ, aki Hall of Famer lett, az 1986-os class-ból pedig – ez idáig egyedülálló módon – senki nem érdemelte ki az elismerést. Érdemes még megjegyezni, hogy a most beiktatandó Emmitt Smith az elsõ olyan játékos, akit az 1990-es években választottak ki az újoncbörzén és a Hírességek sorába állhat.
A drafttal kapcsolatban a kép teljességéhez tartozik, hogy nem példa nélküli, ha valaki egészen a hátsó körökbõl, sõt egyenesen draftolatlan szabadügynökként egyedülálló, az illetõt a Hall of Fame-ig röpítõ pályát fusson be. A Baltimore Colts klasszis elkapóját, Raymond Berry-t csak a 20. körben (1954), a New York Giants remek offensive tackle-jét, Roosevelt Brownt a 27.-ben húzták ki. Két leendõ sikeredzõ szintén a draft vége felé kelt el. Chuck Nollt 1953-ban a 20. fordulóban választotta a Cleveland Browns, míg John Madden nevét 1958-ban csupán a 21.-ben vette ki a kalapból a Philadelphia Eagles. (Madden egy térdsérülés miatt végül egy percet sem játszott az NFL-ben.) A draftolatlanul csúcsra kapaszkodó játékosok sorából az ebben az évben a Hall of Fame-be került John Randle-n kívül ki kell emelni az afro-amerikai irányítóként elsõként halhatatlanná vált Warren Moont, az 1970-es években egyszerre a Miami Dolphins támadófalát erõsítõ Jim Langert és Larry Little-t, valamint olyan kitûnõ defensive backeket, mint Dick „Night Train” Lane, Willie Wood, Willie Brown vagy a tavalyelõtt beszavazott Emmitt Thomas.
Végül, de nem utolsó sorban tekintsük át, hogy mely csapatok dicsekedhetnek a legtöbb Hall of Famerrel. Ebben a kategóriában természetesen elõnyt élveznek a nagy múltú együttesek, így nem véletlen, hogy a két õsi rivális és az NFL alapítói között számon tartott Chicago Bears és a Green Bay Packers vezeti a mezõnyt. A Medvék 26, míg a Sajtfejûek 21 olyan egykori klasszist vonultathatnak fel, akik karrierjük zömét az illetõ gárda színeiben töltötték el. A Chicago esetében az alapító Halas-tól Bronko Nagurski-n, Gale Sayers-en keresztül (aki 34 évesen lett Hall of Famer, így õ tették legfiatalabban a Hírességek Csarnokának tagjává) Mike Singletary-ig tart az illusztris névsor, míg a Green Bay hasonló kaliberû klasszisokat vonultathat fel Curly Lambeau, Don Hutson, Vince Lombardi és Reggie White személyében. A relatíve ligaújoncnak számító Baltimore Ravens, Carolina Panthers, Houston Texans és Jacksonville Jaguars esetében nem különösebben meglepõ, hogy lényegében nincs képviselõjük a cantoni panteonban (bár az elõbbi két gárda esetében Rod Woodson és Reggie White neve megemlíthetõ), de az már bántóbb hiányosság, hogy az 1966 óta versengõ Atlanta Falcons is csak két, karrierje zenitjén akkor már túl lévõ veterán (Tommy McDonald-1967 és Eric Dickerson-1993) egy-egy éves szolgálatai révén mondhatja el, hogy késõbbi Hall of Famer is erõsítette soraikat.
Míg a Falcons mérlege kiáltóan szegény ebben a képzeletbeli versenyben, a Saints pedig Rickey Jackson személyében idén elsõ olyan játékosával büszkélkedhet, aki karrierje javát a csapat színeiben húzta le, addig egyes korszakos bajnokcsapatok, dinasztiának kikiáltott, éveken át domináló alakulatok szinte tucatnyi késõbbi Hall of Famert küldhettek egyszerre a pályára. Az 1950-es elsõ felében a Cleveland Brown 8-9 ilyen klasszist állíthatott ki, az 1962-es bajnok Green Bay Packers és VI. Super Bowlt megnyerõ Dallas Cowboys 11-11 majdani halhatatlan tudhatott soraiban, a rekorder azonban az 1970-es évek második felében négy Super Bow-gyõzelmével egyeduralkodónak számító Pittsburgh Steelers. Mind a négy bajnokcsapat 12-12 olyan csapattagot vonultathatott fel, akik elõbb-utóbb a bekerültek a Hírességek Csarnokába. A tucatnyi nagyság között ott van a két Rooney, Chuck Noll vezetõedzõ és olyan klasszis játékosok, mint Franco Harris, Joe Greene, Jack Lambert vagy Mel Blount. Ezen „aranycsapat” egyik tagja, az elkapó Lynn Swann abban csúcstartó, hogy bár éveken át a szavazás fináléjába jutott, de csupán 14. „nekifutásra” került be a Hall of Fame-be.
