Fotón: Don Coryell
A jó, a rossz, és a közömbös
A CHFF szerint azok, akik a Hall of Fame-jelöltekre szavaznak, sok dolgot rosszul látnak, rosszul ítélnek, de ha Coryell-t nem juttatják be a Hall of Fame-be, az nem fog a rossz döntéseik köz tartozni. Habár, most hogy meghalt, emléke egészen biztosan felötlik a következõ szavazáson, már tavaly is döntõs volt. Coryell legnagyobb teljesítménye, hogy két csapat is történelmük legjobb éveit élte, amikor az edzõ ott dolgozott. Már pedig erre nem sok edzõ képes.
A Cardinals már több, mint 25 éve nem volt rájátszásban, amikor Coryell 1974-ben és ’75-ben is bejuttatta õket a playoffba. Egyik évben sem nyertek ott egyetlen meccset sem, de a Coryell-el töltött éveket így is a legjobbak közé sorolják a csapat történetében, hiszen a csapat nem büszkélkedhet túl sok gyõztes szezonnal. Például 1920 óta ez csak 6 olyan szezonjuk volt, amikor össze tudtak hozni 10 gyõzelmet. Ebbõl a 6-ból 3 évben Coryell állt a kormányrúdnál, szóval elég lenyûgözõ.
A Chargers azóta küszködött, amióta az 1960-as évek közepén megélték AFL-es, dicsõséges napjaikat. Aztán 1978-ban Coryell megjelent a színen, és minden megváltozott. 1979-ben, Coryell elsõ teljes évében a San Diego 12-4-es mérleget hozott össze, olyan rekordot beállítva ezzel, amelyet a franchise 2006-ig nem is tudott újra elérni. A csapat történetében elõször fordult elõ, hogy négy egymást követõ évben is rájátszásba jutottak, ezt a Chargers csak a legutóbbi szezon végén tudta újra összehozni. Szóval így dolgoznak azok, akiknek a legnagyobbak között van a helyük. Coryell csapatai emlékezetesek, és látványosak voltak, fõleg a Chargers. De nem nagyszerûek. A legendás edzõ egyoldalú csapatokat állított össze, amelyek támadásban gyakran nagyon jók voltak, de általában rossz volt a védelmük. San Diegóban a Coryell-korszak védõcsapata szinte minden évben gyengélkedett. Az elsõ évben a védelem a védelem az engedett pontok tekintetében a 2. volt, aztán a 18., 26., 24., 28th, 24., és 25. lett. A Cardinals védelme is átlagos, vagy átlagon aluli volt, 5 szezon alatt az elõbb említett kategóriában a 23., 8., 11., 16., és újra a 23. helyen álltak. A tendencia világosan látható.
Coryell nem egy olyan edzõ volt, aki képes volt teljes csapatokat összerakni. Szóval a nagy kérdés: lehet valaki úgy nagyszerû edzõ, ha nem tud nagyszerû csapatokat összehozni?
Mesteri újító?
Coryell a nagyon jók közé tartozik, de nem biztos, hogy a Hall of Fame-ben a helye. Sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy mindenképpen járnak neki plusz pontok, amiért gyakorlatilag megújította a támadójátékot az NFL-ben. De a CHFF-et ezzel sem lehet lenyûgözni. Szerintük a tények azt bizonyítják, Coryell pusztán az akkori idõk terméke volt, de talán néhány lépéssel a kortársai elõtt járt. A támadócsapatok esetében nagyon gyors edzõi reflexei voltak, de nem forradalmasította a játékot.
Vizsgáljuk meg Tim Layden írását, amelyet 1978-ban írt, és nemrég újra megjelent a Sports Illustratedben: „Az új edzõ a San Diego State-en és a St. Louis Cardinalsnál gyõzteseket épített azáltal, hogy leleményes, passzokra kihangsúlyozott támadócsapatot állított össze, amelyek úgy támadták a védelmet, ahogyan elõtte csak nagyon kevesen tették.” Ez egy szép kijelentés, amely kihangsúlyozza Coryell, a támadó zseni bölcsességét, de sajnos nem teljesen igaz. A San Diego State-nél elért statisztikái nem állnak rendelkezésre, de a Cardinalsnál töltött éveibõl származók igen. Ezek alapján a kijelentés, miszerint „leleményes, passzokra kihangsúlyozott támadócsapatot állított össze”, nem igaz. Valójában a Cards akkori támadójátéka igencsak tipikus példája volt az akkori korszak futásra épülõ támadójátékának. Ezt a Coryell-korszak 5 évének a következõ számai támasztják alá:
– 1973: 397 passzkísérlet, 416 futás
– 1974: 391 passzkísérlet, 466 futás
– 1975: 355 passzkísérlet, 555 futás
– 1976: 392 passzkísérlet, 580 futás
– 1977: 366 passzkísérlet, 507 futás
Más szóval, amíg Coryell St. Louisban volt, a mérleg nyelve egyszer sem billent a passzjáték javára, még akkor sem, ha a Sports Illustrated ezt írja. Sõt, amint láthatjuk, sokkal többet futottak, mint passzoltak. Azt azonban meg kell említeni, hogy a Coryell Cardinals-os korszaka egybeesett a Dead Ball-éra legdurvább éveivel. Ez egy olyan idõszak volt az NFL történelmében, amelyet a fojtogató védelmek uraltak, és a kevés pont volt a jellemzõ. A korszak leghíresebb védõcsapatai közül sokan ebben a korszakban játszottak, mint például a Pittsburgh Acélfüggönye, vagy a dallasi Doomsday Defense, a minnesotai Purple People Eaters, és a Rams Foursome Fearsome-ja. Az éra az utolsó évében, 1977-ben érte el nyomasztó csúcsait: a modern NFL történetében a védelmek ekkor engedték a legkevesebb pontot, és a támadócsapatok ekkor voltak a legtehetetlenebbek. Ebben a korszakban a passzjáték rendkívül nehéz volt, minden NFL-csapat a futójátékra támaszkodott. De Coryell csapata még így többször futtatta a labdát, mint az átlag:
– 1975-ben egy csapatnál átlagban 57 %-ban következett futás a snap után, a Cardinals 61 %-ban futott,
– 1976-ban átlagban 58,6 %-ban használták a futást az NFL-ben, a Cardinals pedig 59,7 %-ban.
Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Cardinals 1973-ban, 1974-ben és 1977-ben a passzal is többször próbálkozott, mint a ligaátlag. De mégsem volt az a forradalmi, passz-beállítottságú támadócsapat, amit számos forrás el akar hitetni. Egyszerûen csak egy, a korszaknak megfelelõ, futás-beállítottságú csapat volt. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy rosszak voltak. Jók voltak, efelõl senkinek nincs kétsége. De nem voltak nagyszerûek, pontszerzés tekintetében az a Cardinals soha nem állt a 7.-nél jobb helyen, és semmiképpen nem nevezhetõk forradalminak. Coryell bevezetett egy újfajta playhívást, új kifejezésekkel, amelyrõl a fent említett Layden részletesen is írt, de végsõ soron a támadócsapat St. Louisban ugyanúgy viselkedett, mint bármelyik másik NFL-csapatnál: elsõsorban futtatták a labdát, és néha-néha passzoltak.
A Live Ball-éra hajnala
Vicces dolog történt Coryell St. Louis-ban töltött utolsó szezonja (1977) és a San Diegóban töltött elsõ szezonja (1978) között. San Diegóban Tommy Prothro vezetõedzõtõl akkor vette át a gyeplõt, amikor már 4 meccs lement a szezonból. Annak az évnek a holtszezonjában az NFL átfogó szabályváltoztatásokra szánta el maggát, hogy életképesebbé tegyék a támadásokat, több pont szülessen a meccseken. Sürgõs szükség volt erre, hiszen a védelmek teljesen átvették az uralmat. 1977-ben például a Falcons meccsenként átlagban 9,2 pontot engedett, a Buccaneers pedig 7,4 pontot szerzett. A rajongók több pontszerzést akartak látni, az NFL pedig kénytelen volt lépni az ügyben. Így a Dead Ball-éra hirtelen utat engedett a Live Ball-érának, pont akkor, amikor Coryell San Diegóba érkezett.
Ismét Coryell javára legyen mondva, az edzõ meglátta a jövõt: az NFL abban reménykedett, hogy a liga passz-beállítottságúvá válik, kitör abból a nehézkes robotból, ami látszólag a pályán folyt. Így a San Diego új edzõje már egy-két szezonnal a többiek elõtt megragadta az stílusú futballt: Air Coryell akkor született meg, amikor 1979-ben rászabadította Dan Fouts irányítót a futball világára, ami mindenkit váratlanul ért. Fouts lett az elsõ olyan QB, aki zsinórban 3 szezon során jutott 4.000 passzolt yard fölé (1979-1981). Ha 1982-ben nem sztrájkolnak, meglett volna a negyedik 4.000 yardos éve is. Az 1982-es rövid szezon 9 meccsén összehozott 320,2-es yard-átlaga 5.124 yardot jelzett elõ, valószínûleg ennyit ért volna el, ha lejátszák a 16 meccset. Fouts abban az évben rendkívül hatékonyan juttatta a labdát az elkapókhoz, 8,7-es passzonkénti átlaggal. Az 1982-es Chargers lett a történelem egyik leghatékonyabb passzjátékkal rendelkezõ csapata, a Super Bowl-korszak 8. helyén állnak. Fouts, Charlie Joiner Hall of Fame-tag elkapó és Air Coryell hihetetlen menetelést mutattak be.
Igazából manapság úgy emlékeznek Coryell-re, mint az egyetlen edzõre, akinek csapatai az NFL legjobb passzjátékával rendelkeztek sorozatban 6 évig. Nos, ez nagyon jó hír a fantasy football-rajongók számára. Azonban a való világban nem eszik olyan forrón, itt a gyõzelem számít. Coryell passzjátékának termékenysége ellenére az eredmények nem az elvárásoknak megfelelõek voltak, 14 szezon során 6 playoff-jelenlét 3 gyõzelmet jelentett. Következtetés:
– a sok passzolt yard önmagában nem jelent sokat. Drew Brees is 5.069 yardot passzolt 2008-ban, a Saints mégis csak 8 meccset nyert;
– Coryell olyan csapatokat állított ki a pályára, amelyek tele voltak hibákkal, fõképp a védelem, ahogyan fent is említettük.
Ezeknek az lett az eredménye, hogy a csapatai sosem tartoztak a nagyszerûek közé, és nem is lettek jobbak. A Chargers a tökéletes példa erre. 1979-ben, Coryell elsõ teljes évében 12-4-es mutatóval zárták a szezont, 1980-ban 11-5-el, 1981-ben 10-6-al, 1982-ban 6-3-al, és 1983-ban 6-10-el. Az utolsó 4 évében Coryell nem tudott gyõztes csapatot összerakni, az 1986-os szezon közepén, amikor 1-6-os volt a mérleg, utat is mutattak neki. Ebben az idõszakban 3 rájátszás-meccset nyertek, 1980-tól 1982-ig minden évben egyet. Nem egy Hall of Fame-tag edzõ ismertetõjegyei.
Ha a profi futball történelmének szintjén vizsgáljuk meg a dolgot, Coryell nem indított forradalmat, pusztán csak elsõként reagált a széleskörû, általános változásokra, amit a liga lehetõvé tett. Csak hogy szemléltessük, 1983-ra az olyan, csapatról-csapatra vándorló irányítók is képesek voltak rengeteg yardot passzolni, mint pl. Lynn Dickey, aki 4.500 yardig jutott. És 1984-re, amikor Coryell san diegói pályafutása lefelé kezdett ívelni, Dan Marino elérte az 5.000 passzolt yardot egy olyan edzõ irányítása alatt, aki egy évtizeddel korábban a Super Bowlon összesen 7 passzt hívott.
Szóval Coryell gyorsan reagált az 1978-as szabályváltoztatásokra. Segített belendíteni a Live Ball-érát. Összerakott néhány jó csapatot, amelyek rengeteg gyönyörû passzal sok yardot szereztek. Nem forradalmasította a játékot, jókor volt jó helyen a Dead Ball-érában és a Live Ball-érában egyaránt. Felnyitott néhány szemet, ez kétségtelen, de nem találta fel újra a játékot. Ezt az NFL megtette helyette. A Cold Hard Football Facts szerint ezért a nagyon jók között csak bronzérmet érdemel, szerintem meg joggal szorítanak majd helyet neki Cantonban, a Hall of Fame-ben.
Fordította: Geczõ László
