Donald David Coryell 1924. október 17-én született Seattle-ben és az évszámból talán már sejthetõ, hogy a második világháború az õ életét sem hagyta érintetlenül. Több mint három esztendõt töltött el az ejtõernyõsök kötelékében és a katonai szolgálat jelentõsen elodázta egyetemi tanulmányainak megkezdését. Coryell a University of Washington futballcsapatát defensive backként segítette, igaz túl nagy hasznára nem lehetett az együttesnek, hiszen a kezdõk között alig vették számításba. Ezen tény tükrében nem meglepõ, hogy épületes sportolói karrierrõl aligha álmodozhatott, így a testnevelõ tanári képesítés megszerzését követõen futballedzõnek állt. Elsõ állomáshelyein természetesen nem vihetett véghez eget rengetõ dolgokat, de szerezhetett akkora hírnevet, amivel megalapozhatta annak a lehetõségét, hogy következõ megbízatása rangosabb és felelõsségteljesebb legyen.
A lépten-nyomon a támadójáték megújítására törõ Don Coryell elsõ ízben a Wenatchee Valley College (Eashington) fõedzõjeként villantott meg valamit páratlan talentumából. A parányi elõkészítõ iskola futballistáinak mestereként elsõk között hozta a köztudatba az ún. Power I-formationt, s ez a tény világosan jelzi, hogy az edzõi pálya elsõ grádicsait koptatva Coryell még nem a „wide open” passzjátékra, hanem az erõfutásokra esküdött. A Whittier College fõedzõjeként (1957-1959) már finomította támadói arzenálját és a több elkapós, „spread formation”-ök egyik apostolának tartott Dutch Meyer hatására egyre többször folyamodott a tért ölelõ légicsapásokhoz. 1960-ban Coryell egy évig John McKay beosztottjaként a USC futballcsapatának futóit trenírozta, majd 1961-ban megkapta a San Diego State vezetõedzõi tisztét.
Az Aztékok a Coryell-érát megelõzõ négy szezonban összesen csupán hét gyõzelemre voltak jók, de az új szakvezetõ érkezése azonnal megfordította az együttes szerencséjét és következõ öt évükben átlagosan 7-8 sikert jegyezhettek. A szárnyait egyre merészebben bontogató edzõgéniusz azonban nem érte be efféle félsikerekkel és a továbblépés reményétõl hajtva még jobban „felnyitotta” csapata passzjátékát. A San Diego State Coryell további regnálása alatt három idényben nem talált legyõzõre, elõször 1966-ban, három bowl mérkõzést nyert és az edzõ 12 éve során végeredményben impozáns 104-19-2-es mérleget könyvelhetett el. A bõ évtized alatt olyan késõbbi NFL-sztárok játszottak Coryell kezei alatt, mint Haven Moses (Bills- és Broncos-elkapó), Isaac Curtis (Bengals-elkapó), Fred Dryer (Giants-es, majd Rams-es defensive end), az NFL-ben 1970-ben az év újonc támadójának választott irányító, Dennis Shaw, a Cleveland Browns-nál produktív szezonokat hozó játékmester, Brian Sipe vagy a Rocky-filmekbõl ismert védõ, Carl Weathers. A játékosokénál talán impresszívebb a szakma mesterfogásait Coryell mellett elsajátítani kezdõ „edzõpalánták” névsora. Az Aztékok stábjában szerezték elsõ tapasztalataikat az edzõsködésrõl olyan késõbbi Super Bowl-gyõztes és Hall of Fame-be választott szakemberek, mint John Madden és Joe Gibbs, vagy a késõbb beosztott edzõként illusztris karriert befutó Jim Hanifan és Ernie Zampese.
A sikereinek köszönhetõen a Chargers-nél is több nézõt vonzó és az egyetemi foci elsõ osztályába feljutó San Diego State fõedzõje természetesen hamar az NFL-tulajdonosok látókörébe került és a St. Louis Cardinals-t birtokló Bill Bidwill volt az elsõ, aki elég kedvezõ ajánlatot tudott Coryell elé tenni ahhoz, hogy az elvállalja csapata irányítását. A Kardinálispintyek 1948 óta nem nyerték meg csoportjukat és a megelõzõ két idényben egyaránt 4-9-1-es mutatóval zártak, így volt hová fejlõdniük. Don Coryell 1973-as st. louis-i bemutatkozó szezonjának végén – a felfokozott várakozásokra némileg rácáfolva – az együttes neve mellett bár ugyanazok a számok csúfoskodtak, mint a korábbi két esztendõben, de a játékosok egybehangzó véleménye az volt, hogy ez a 4-9-1-es mérleg lényegesen jobb teljesítményt takart és tetemes fejlõdés lehetõségét hordozta magában.
Az új mester útmutatásával a Cardinals támadógépezete az elkövetkezõ években a liga egyik legrobbanékonyabb egysége lett. Coryell új életet lehelt a sokak által leírt irányító, Jim Hart pályafutásába (Hartot 1974 és 1977 között zsinórban négyszer választottak be a Pro Bowlba), sokoldalúan veszélyes támadóra lelt a futóként, visszahordóként és elkapóként is briliáns Terry Metcalfban, a veterán erõfutó, Jim Otis-ból 1000 yard fölötti, Pro Bowlra érdemes játékost faragott, a Dan Dierdorf, Conrad Dobler és Tom Banks nevével fémjelzett támadófal pedig regnálása alatt a legkevesebb sacket engedélyezte a ligában. A St. Louis Cardinals ilyen elsõrangúan kiaknázott talentummal felvértezve 1974-ben és 1975-ben hatalmas meglepetésre megnyerte a kor igaz nagyágyúival, a Dallas Cowboys-szal és a Washington Redskins-szel súlyosbított NFC Eastet.
A bravúros csoportgyõzelmek dacára azonban a sikerek az utószezonban elmaradtak és a lélegzetelállító finiseik okán „Cardiac Cards” névre elkeresztelt Vörösök rendre korai búcsúra kényszerültek. Don Coryell alatt azonban csak részben a félsikeres szereplés miatt vált kényelmetlenné a fõedzõi szék. A szakvezetõ viszonyát a csapattulajdonos Bidwillel fõként az utóbbinak a fizetésekkel kapcsolatos garasoskodása mérgesítette el, mely több meghatározó játékos távozásához vezetett, illetve az a tény, hogy Coryell egyre kevesebb szóhoz jutott a draft körüli döntések meghozatalában. A végleges szakításra az 1977-es, szép reményekkel indult, ám végül négyes vereségszériával zárt szezont követõen került sor, ugyanakkor az sejthetõ volt, hogy a szakember kivételes tehetsége nem sokáig hever majd parlagon.
Don Coryell 1978-ban szezonközben tért vissza hajdani egyetemi sikerei színhelyére, San Diego-ba, hogy átvegye az AFC Nyugati divíziójának alagsorában senyvedõ Chargers szakmai irányítását. A gárda 1-3-mal nyitotta az alapszakaszt, amikor Coryell átvette a karmesteri pálcát, és bár az átállás döcögõs volt, a Chargers végül utolsó hét meccsébõl hatot megnyert és tiszteletreméltó 9-7-es mutatóval fejezte be az idényt. A következõ években aztán mindenki a San Diego bámulatos, elsõsorban eredményes passzokban megnyilvánuló támadójátékának csodájára járt, mely már évrõl-évre a playoffig röpítette az együttest. A Villámosok – legalábbis az alapszakaszban – nem csak uralták a csoportjukat, de folyamatosan újraírták az NFL históriáskönyveit káprázatos rekordjaikkal.
Dan Fouts kisiklottnak látszó irányítókarrierjét Coryell jó útra terelte és iránymutatásának köszönhetõen a szakállas játékmester 1979 és 1982 között minden évben vezette a ligát passzolt yardok tekintetében, 1980-ban NFL-csúcsnak számító 4715 yardot könyvelhetett el, majd egy évre rá saját rekordjára rálicitálva 4802 egységet. A Chargers egyik elkapó ásza, John Jefferson az elsõ olyan támadó lett az NFL történetében, aki pályafutása elsõ három évében mindig legalább 1000 elkapott yardot írhatott neve mellé, 1980-ban pedig elsõ ízben esett meg, hogy egy csapatból három elkapó is (John Jefferson, Charlie Joiner és Kellen Winslow) túllépte a bûvös 1000-es határt. Az „Air Coryell” fénykorában a San Diego Chargers öt egymást követõ évben lett a liga legtöbbet passzoló csapata, de összyardok tekintetében is rendre elõkelõ helyen zárt, köszönhetõen a yardokat a földön is szorgalmasan szállító futónak, Chuck Muncie-nak.
A San Diego azonban hiába nyerte meg 1979 és 1981 között az AFC Westet és jutott 1982-ban is a rájátszásba, a robbanékony játékuk megkoronázására alkalmas bajnoki címrõl minduntalan lemaradtak. Hol a gárda csillagai sültek föl (mint 1979-ben a Houston Oilers ellen öt interceptiont dobó Fouts), hol a Coryell-éra alatt végig vérszegény védelem engedélyezett túl sok pontot az ellenfélnek, hol a mostoha idõjárási körülmények dermesztették meg a Villámosokat a nagy lehetõség kapujában (az 1981-ben a Bengals szemben elveszített AFC-döntõ, melyet a fagyos idõjárás okán csak Freezer Bowlként emlegetnek). 1983-tól Coryell és csapata számára még karcsúbb szezonok következtek, a tulajdonosváltás már a fõedzõi tiszten is cserét vetített elõre, ám erre csak azt követõen került sor, hogy a Chargers az 1986-os idényt rég nem látott pocsék módon, 1-7-tel kezdte.
A kirúgott Don Coryellbõl valószínûleg többet kivettek az edzõsködéssel töltött évtizedek, mint azt sokan sejtették, hiszen késõbb egyáltalán nem ambicionálta a visszatérést. 1986-ban gyakorlatilag nyugdíjba vonult és ha nem is zárkózott el az újságírók megkeresései elõl, de visszavonult életet élt a San Juan-szigeteken, az Egyesült Államok északnyugati partjai mentén.
Ez év elején úgy tûnt, hogy a nagybeteg Coryell számára lehetõség kínálkozhat, hogy újra a legszélesebb focinyilvánosság elé lépjen, de ebben megakadályozta halála és az a tény, hogy noha elsõ ízben bekerült a Hall of Fame választás 15 döntõse közé, de innen tovább már nem léphetett. Aki úgy véli, hogy Coryell bronzszobrának nincs helye a liga Hírességeinek Csarnokában, azzal érvelnek, hogy fõedzõként képtelen volt bajnoki címre vezetni csapatait, és hiába épített fel ellenállhatatlanul ponterõs támadóegységeket, ha a védelmek defektusai – amelyet fõedzõként szintén orvosolnia kellett volna – rendre meghiúsították a magasztos végcél elérését.
Szép számmal akadnak azonban olyanok is, akik rámutatnak, hogy Don Coryell a támadójáték korszakos megújítójaként is van annyira érdemes szakember, hogy hellyel illessék meg a cantoni Halhatatlanok között. Koncepciójával, melynek lényege az volt, hogy minél inkább széthúzza az ellenfél védelmét, új formációk bevezetése, játékosainak szokatlan pozíciókba helyezése és mozgásba küldése révén megtalálja és kihasználja a csapata szempontjából legkedvezõbb párosításokat (matchupokat), utat mutatott és alapvetése a mai támadósémáknak ma már esszenciális elemét képezi. Forradalminak számított, ahogy a hangsúlyt az egy running backes és két tight enddel operáló felállásokra helyezte, ahogy a kis termetû, de sokoldalú tehetséget eláruló futókat (Terry Metcalf, James Brooks stb.) használta és mindenekelõtt az a ma is használatos terminológia, amellyel az elkapók útvonalait és a konkrét playeket illette. Ha maga Don Coryell nem is húzhatott ujjára bajnoki aranygyûrûket, amikor a már említett John Madden, Joe Gibbs, továbbá Ernie Zampese, Norv Turner (Zampese-tanítvány, aki 1992-1993-ban offensive coordinator volt a bajnok Dallas Cowboys-nál, helyét késõbb Zampese vette át) vagy Mike Martz és a St. Louis Rams-es Greatest Show on Turf sikereire gondolunk, akkor nem feledkezhetünk meg az egyedülálló edzõgéniusz hatásáról. Ennek okán valószínûleg még nem úszott el az esély Coryell számára, hogy végül a Hall of Fame-be jusson, ám sajnálatos módon erre életében már nem kerülhet sor.
