A kért oldal néhány másodpercen belül betöltődik
Hirdetés átugrása
Heszperidák 970×550
Acapella 970×250
Újház 300*300

AZ ELSÕ BODY-GUARD

acapella 640×480

Stanley Paul Jones 1931. november 24-én született Altoonában, Pennsylvania államban, de gyermekéveit már a harrisburgi régióban töltötte. Lemoyne-ban járt középiskolába ahol elkezdett súlyzókkal edzeni, ennek köszönhetõen 20 fontnyi izmot pakolt magára még egyetem elõtt (egy font körülbelül 45 deka)! Stan kigyúrtságát a nõi szívek elrablásán és az atlétikapályán kívül is tudta kamatoztatni, errõl egyszer így nyilatkozott: „Ha nem emelgetek súlyokat, talán soha nem lesz belõlem profi játékos. (Az edzés) nagyon sokat segített nekem abban, hogy a meccseken összeszedett zúzódásokból felgyógyuljak.” Tény, annak ellenére, hogy testi adottságai alapján nem volt igazi falember alkat, az edzõtermekben töltött évekkel sikerült ezt a hiányosságát ellensúlyoznia.

Egyetemi éveit a University of Marylanden töltötte és mind OT, mind DT poszton felhívta magára a figyelmet. Számos bajnokságot megnyertek, ezek közül a legkiemelkedõbb eredmények az 1951-es Sugar Bowl gyõzelem és az 1953-as nemzeti bajnoki cím. Egyetemi évei során azonnal jöttek az elismerések: All-American lett, megnyerte a legjobb falembereket díjazó Knute Rockne Memorial Trophy-t és a Maryland egyetem legjobb falembereinek járó Anthony Nardo Awardot. 1977-ben az elmúlt 25 év college csapatába is beválasztották! Az egyetlen méltatás, ami talán kicsit megkésve érkezett, az a College Hall of Fame tagság, erre 2001-ig várnia kellett.

1953-ban a Chicago Bears úgy draftolta az 5. körben, hogy tudta, még egy évet várnia kell Jonesra. A Maryland kiválósága viszont még ebben az évben megismerkedhetett az egyik legendás csoportriválissal, ugyanis a College All-Stars tagjaként pályára léphetett a Detroit Lions ellen, igaz, nyernie nem sikerült.

1954-ben már a Bears kezdõ offensive tackle-jeként számítottak rá, de nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket. Szerencsére nem mondtak le róla, csak egyel beljebb tolták guard pozícióba, ez pedig kiváló döntésnek bizonyult. Stan valósággal fickándozott új posztján – már amennyire egy izomkolosszus fickándozhat –, zsinórban 7-szer kapott meghívót a Pro Bowlra, 4-szer pedig All-NFL lett. A falemberek mostoha szerepérõl mi sem árulkodik jobban, mint az, hogy 13. csodálatos szezonról alig lehet bármiféle statisztikával elõrukkolni. Habár ezekben az idõkben még nem feltétlenül pártolták a súlyzós edzéseket, Jones nem hagyott fel a testépítéssel. Mivel a Bears-nek nem volt Stan edzéstervéhez illeszkedõ konditerme, saját pénzén, hivatalos edzésidõn kívül ûzte a „bodybuildinget”. Ennek eredményét csapattársai sem hagyták szó nélkül: Fred Williams, aki mellette játszott tackle-ként így nyilatkozott róla: „Egy ház egyik oldalát is meg tudta volna emelni”.

De hiába volt a liga legjobb guardja a Bearsnél, a csapatnak nem jött a nagy áttörés a játékosok pedig kezdtek kiöregedni. Jones gyorsasága is megkopott az évek során, ezért a hatvanas évek elején a disznóbõr másik oldalára is át-áttették, mint DT. Bár nem játszott ezen a poszton egyetem óta, olyannyira bevált, hogy 1963-tól már csak a védõfalban számítottak rá. Érdekes szerepcsere lehetett ez, hiszen ismerte a guard poszt csínját-bínját és ez a tapasztalat mindennél többet ért, amikor szembe került velük.

A Chicago védelme nagyon összeállt az 1963-as szezonra és ez végül bajnoki címet is ért a számukra. A 19 védelemre vonatkozó statisztikából 10 esetben õk álltak az élen. Átlagosan 10 pontot engedélyeztek meccsenként, a Giants elleni döntõben pedig 6 turnoverbe hajszolták bele az ellent. Jones még két évet maradt a Bearsnél, majd megegyezett a vezetõséggel, hogy egy levezetõ évet az otthonához közeli Washingtonban tölthessen. Végül 1966-ban innen vonult vissza, de nem távolodott el az NFL-tõl.

Nincsenek információm arról, hogy mennyit kereshetett egy futballista az ötvenes években, de valószínûleg nem is a pénz motiválta Jones-t, amikor az off-season-ökben testnevelés órákat tartott egy Montgomery megyei középiskolában. Az oktatásra, nevelésre, a tudás átadására vonatkozó hajlandóság tehát már fiatal kora óta megvolt benne, nem csoda, hogy edzõként tért vissza a pályára. Dolgozott a Broncosnál, a Billsnél és a Patriotsnál is, mint védõfal edzõ és erõnléti edzõ. Stan teljesen máshogy látta az edzésmunkával kapcsolatos dolgokat, mint elõdei. Míg a korabeli felelõsök „tükör-atlétáknak” tartották a súlyemelõket, akik csak a tükör elõtt gyönyörködnek saját magukban, Jones rájött, hogy a súlyemelés pontosan a focihoz szükséges készségeket fejleszti: egyensúlyérzék, lábmunka és erõ egy jó játékos ismérvei.

Az egyik legérdekesebb történetet Stan Jones mesélte el magáról annak idején. Már visszavonult a játéktól, amikor a fia elkezdett érdeklõdni az amerikai futball iránt. A kis Kevin tudta, hogy az apja híres játékos volt ezért segítséget kért tõle, a következõ párbeszéd hangzott el:

            – Apa, meg tudod mutatni, hogy kell eldobni a labdát?

            – Kevin, apukád sosem dobta a labdát.

            – És meg tudod mutatni, hogy kell rúgni a labdát.

            – Apukád sosem rúgta a labdát.

            – És akkor mit csináltál?

Jones ekkor már csak nevetni tudott, mert tulajdonképpen nem tudta elmagyarázni, hogy mit csinált. „Nem szereztem touchdownokat, nem is érintettem a labdát. Csak a földre löktem az embereket, ennyirõl szólt az egész.”

Az edzõként töltött évek alatt azért kiderült, hogy Jones nem csak ennyit tudott a posztjáról és az amerikai futballról. 1977-ben például olyan defense-t rakott össze Joe Collierrel Denverben (ez volt a narancsszínû mez alapján Orange Crush Defense-nek keresztelt védõsor), hogy a Broncos egészen a Super Bowlig menetelt. A döntõben viszont jött a Dallas és a korszak másik híres védõalakulata, a „Doomsday Defense” amely 8 turnoverrel ellehetetlenítette a Vadlovakat. Mindenesetre edzõi pályafutása sem múlt el elismerés nélkül: az év erõnléti edzõjének járó díjat Clyde Emrichrõl, Louis Riecke-rõl és róla nevezték el. Érdekes, hogy a Bears Jones visszavonulása után elkezdett komoly hangsúlyt fektetni az erõnléti edzésekre. A díj másik névadója, Emrich például olimpiai bajnok súlyemelõbõl lett a Bears erõnléti edzõje a 70-es években és Rusty Jones 2006-os díjazása is azt bizonyítja, hogy a mai napig nem felejtették el a Bearsnél, hogy kell a játékosokat jó kondiban tartani.

1991-ben aztán végre eljött a pillanat, amire Jones saját bevallása szerint már nem is számított: a Senior Commitee javaslatára bekerült a Pro Football Hall of Fame-be. Ennél nagyobb elismerés nem érhet egy NFL játékost, ráadásul Jones mindössze a harmadik (zömében) guard volt, aki szobrot kapott Cantonban!

Habár visszavonulása után nagyon ragaszkodott maryland-i otthonához, az edzõi pálya miatt el kellett hagynia azt. Így nem is csoda, hogy idõs korára már inkább Coloradoba költözött, ahol már csak a családjának élt. 2010. május 21-én lánya, Sherill karjaiban hunyt el, 78 éves korában. Sherill nem csak apaként, de tanárként és hõsként is tekintett rá, aki szerinte edzésmódszereivel, játékával megelõzte a korát. Fontos azonban, hogy az utókor is emlékezzen rá! Korunkból és a technika fejletlenségébõl adódóan valószínûleg kevesen láttuk õt a pályán, de ha rápillantunk egy-egy izmosabb NFL játékosra, jusson eszünkbe ki volt az elsõ „bodybuilder guard”, így tisztelegjünk Stanley Jones emléke elõtt!

Nyugodjon békében!

Akár most, akár a későbbiekben a "Süti beállítások" gomb megnyomásával módosíthatod a beállításaidat. A későbbiekben ezt a funkciót a főoldal alján találod.
Cookie beállítások