LEGÉNYEK A GÁTON II.

Múlt héten merült fel az ötlet, hogy szervezek egy segélycsapatot és lemegyünk egy borsodi faluba dolgozni egy napra. Láttuk a képeket, a híradásokat, beszéltünk borsodi barátokkal és szerettem volna tenni valamit.

Szerencsére sokan barát csatlakozott és összeállt egy társaság tegnapra. Volt benne pár amerikaifoci játékos (a Wolves Ladies-bõl és tõlünk a Cowboysból) illetve néhány barátom. Elõzetesen beszéltünk párszor Ivánnal a Steelersbõl és néhány polgári-, és katasztrófa védelmis vezetõvel, polgármesterrel, hogy tudjuk mit vigyünk, és hol a legnagyobb a szükség..

 Kedd hajnalban indultunk útnak 100 kg kenyérrel (köszönet érte a Honi pékségnek), 2 raklap ásványvízzel (melyet az RTL Klub Reggeli stábja dobott össze nagyrészt) és rengeteg tisztítószerrel, pelenkával, ruhákkal, takarókkal. Utunk elsõre a miskolci Rákóczi iskolába vezetett, ott van az egyik polgári védelmis központ, oda szántuk a felajánlásokat a kitelepítetteknek, akik  a tornateremben vannak elszállásolva. Itt leginkább a teljesen elöntött Felsõzsolcáról vannak családok, akik matracokon, lepedõkön alszanak, és alig pár dolgot tudtak kimenteni maguknak a kitelepítéskor. Az egyre nagyobb melegben nincs egyszerû helyzet a tornateremben, áll a levegõ, kevés a lehetõség tisztálkodni és nem is igazán van mivel sokszor. Az embereken az a ruha van, amiben napokkal ezelõtt elmenekültek otthonról, a gyerekeknek alig jut pelenka, sokaknak nincs cipõjük, tiszta alsónemûjük. Az iskola udvarán a hangulat olyan, mint egy érzelmi hullámvasút, az egyik sarokban egy keservesen síró nénit próbálnak vigasztalni a körülötte lévõk, míg a másikban a gyerekek önfeledten játszanak körben állva, énekelve, és örülnek a plusz figyelemnek, és a sok csokinak, apróságnak, amit vittünk.

A konyhás néni elsírta magát a 100 kg kenyér láttán, mert elõtte fél órával azt hitte nem lesz aznap ebéd, hiszen újabb több tucat kitelepítettet irányítottak hozzájuk, és arra nem volt már elég tartalékuk.

Behordtunk mindent, amit vittünk, majd átmentünk a miskolci katasztrófavédelmi központba beszélni a vezetõvel, hogy irányítson át minket oda, ahol nagyon kell a segítség.

Sajnos a Sportcsarnokban felállított központban elég nagy a fejetlenség, nem tudtak nekünk célt mondani, a Stelerstõl pedig tudtuk, hogy az eredetileg tervezett Ónodra már nem érdemes menni, így végül sok telefonálás után Sajólád felé vettük az irányt, mert onnan kaptunk híreket egyre romló helyzetrõl, lévén a falut kétfelõl fenyegeti veszély, a Hernád és a Sajó is árad.

Már a falu elején látszott, hogy nagy a gond, rengeteg ember dolgozott, több helyen is zsákokat töltöttek, és rakták a gátat. A katasztrófavédelem helyi vezetõje nem volt éppen a helyzet magaslatán, nem tûnt úgy, hogy koordinálni tudja a helyzetet, ezért átmentünk önmegvalósítóba és elküldtünk pihenni egy csapatnyi srácot a Vám és Pénzügyõrségtõl, akik napok óta dolgoztak szinte szünet nélkül, alváslehetõség híján a buszban „pihenve” napi pár órát.
Beálltunk helyettük zsákolni és egész nap homokzsákot töltöttünk, meg a házakat mentettük, amennyire lehetett. Sok falubeli dolgozott szintén, a többiek pedig nagyon kedvesek voltak, szendvicseket, kávét kínálgattak a gáton dolgozóknak. Egész nap jártak a teherautók és traktorok, hordták a megtöltött zsákokat, hogy minél több házat tudjunk megmenteni. A falubeliek elmondása szerint nagyon gyorsan, két óra alatt jött az ár, nem volt sok lehetõségük menteni, de szerencsére a haszonállatokat azért itt nagyrészt sikerült biztonságba helyezni, így a járványveszély egyel kisebb, mint más falvakban. Az ott élõk nagy része a kitelepítés ellenére sem hagyta el a házát, inkább maradtak és segítettek, próbálva menteni a menthetõt. Ráadásul terjengtek a hírek betörésekrõl, más falvakban történt lopásokról, amikor csónakról raboltak ki elhagyott házakat. Szóval a helyzet eléggé kaotikus, de valahol mélyen reményt keltõ, mert sokan fogtak össze. A kivezényelt katonák rendületlenül, és tényleg pihenés nélkül dolgoznak napok óta, pedig alapvetõ felszerelésük sem mindig van, csak keveseket láttak el például gumicsizmával, de száraz ruháik, vagy alvó matracaik sincsenek sok helyen, nem is beszélve a tisztálkodási lehetõségekrõl. Van pár mobilvécé, és enni kapnak -bár leginkább szendvicseket, nem meleg ételt. A helyiek próbálnak segíteni ezen, minket is többen invitáltak az otthonukba ebédre, de eleve nem akartuk a szûkös készleteiket elenni, ráadásul csak egy napra mentünk, azt szerettük volna teljesen végigdolgozni, hogy minél többet segíthessünk.

Délután jött a hír, hogy nem kell több homokzsák, amit lehetett körberaktunk, ennél többet nemigen lehet tenni. Hogy ez tényleg így volt-e csak az ár levonulta után fogjuk megtudni, mi tervezünk visszamenni akkor is, mert rengeteg munkára lesz szükség még.

Ahogy lemennek a folyók kiderül mennyi minden pusztult el, mennyi kár van, és elkezdõdik az újjáépítés, amiben részt akarunk majd venni, mert szükség az lesz rá, ez biztos.

Rengeteg fotót készítettünk és nagyon sok megható jelenetnek voltunk részesei, de este amikor elbúcsúztunk egymástól fáradtan, koszosan, de büszkén, akkor egy olyan nap végén tettük ezt, amikor tettünk valamit másokért.

Amikor lehetõségünk lesz rá folytatjuk ezt, személyesen vagy felajánlások útján. Ha bárki szeretne segíteni, nekem rengeteg telefonszámom és címem gyûlt össze, és sok kérést kaptunk, hogy mire van szükség, de a Steelers-es srácok is benne vannak a sûrûjében, biztos tudnak segíteni bárkinek, aki csatlakozni szeretne.

A szombati kettõs Cowboys meccs jegybevételének egy része is (belépõnként 500 Ft-ot) az árvízkárosultak javára ajánljuk fel.

Írta: Kalovits Gábor Fotó: Gaál Emese