AHOL A VÍZ AZ ÚR I.
Ülsz a tv elõtt, hallgatod, ahogy esik az esõ odakinn. Ötödik napja folyamatosan zuhog. Már megint merõ sár leszel edzés végére. Elõször még vicces csúszni-mászni a sárban, aztán mikor harmadszorra telik meg a szád, akkor annyira már nem örülsz neki.
Edzés után jön egy telefon, a sok esõ miatt megemelkedett a környéken a folyók szintje, menjünk, hátha tudunk valamit segíteni, leszünk ott többen a csapatból. A helyszínen döbbensz rá, hogy a farmer, hegymászó-bakkancs kombó ide kevés lesz. A kis nyüzüge patak, ami keresztül folyik Miskolcon, most az egyik városrészt fenyegetve hömpölyög keresztül a félig elkészült homokzsák-gátak között. Persze több a katasztrófa-turista, mint a segítõ, de ez is csak akkor tûnik fel, amikor elfogy a homok vagy a homokzsák és tudsz szusszanni. Egész éjjel pakolsz, kezded azt hinni, sikerül gyõzni, sikerül irányítani az anyatermészet apró darabját. Másnap reggel nézed a netet, a Szinva nem mosta el a gátakat, csökkent a szintje, a veszély elmúlt. Büszke vagy, hogy vadidegenek házát mentettétek meg.
Aztán az esõ csak nem akar elállni. Megint telefon, most a csapat alelnökének városát kell védeni. Már a bejutás sem egyszerû, az elöntött utak és hidak miatt az eddigi 5 km helyett 25 km-t autózunk. De megyünk, pakolunk, mert érzed belül, nem ülhetsz otthon, a. A helyszínen aztán megdöbbensz. Hatvan centi mély csatorna lett Felsõzsolca fõutcájából, mindkét oldalon zsákokkal körberakott házak szegélyezik, egyikben sem ég a villany. Pakolunk, lassan a méteres magasságot is túllépjük, de elképzelésünk sincs, meddig tart majd ki a gát. Próbálunk valami hangulatot csinálni, hogy jobban haladjon a munka, idõnként még röhögünk is, de nehéz úgy vigyorogni, hogy a csatárláncban melletted olyan ember áll, akin látod, hogy pont ebben az utcában áll a háza… Aztán mikor elfogy a homok, a homokzsák, megyünk egy másik helyre, most ott kellünk. Megyünk, pakolunk. A városka bejáratánál a körforgalmat mentjünk, rajtunk kívül még vagy 150 emberrel. Fejetlenség mindenhol, az összehangoltság hiánya, elképzelés nélküli, de segítõ akarat, amit érzünk, látunk. Sehol egy olyan arc, aki összefogná, kontrollálná az önkénteseket, hivatásosokat. Pedig mennénk még, pakolnánk, hogy minnél többet megóvjunk abból, amit Felsõzsolcának hívnak. Aztán egy idõ után megint nincs homok, se zsák, megyünk haza.
Másnap reggel kapod a telefont, hiába volt az 1,2 méteres gát, a víz átbukott rajta, hiába csináltátok tegnap éjjel. Kérdezed, mit segíthetünk, de a kurta válasz csak annyi, hogy ez már nem a homokzsákokról szól, hanem kétéltû katonai jármûvekrõl, evakuáló rendõr- és tûzoltócsapatokról. Zsibbadtan nézed a neten a képeket, mit csinált a víz tegnap éjjel óta.
Este telefon, segítsünk valakinek kimenteni a házából az értékeket. Megint elõveszed a magasszárú gumicsizmát, mész és reméled, tudsz segíteni. Felsõzsolca csak kerülõvel elérhetõ, a falu elején a katonaság nagyon komoly arzenált halmozott fel, kicsinek és elveszettnek érzed magad a gépek mellett. Aztán mikor beérünk a faluba, és megtaláljuk az utcát, kiderül, hogy a hasig érõ vízben sétálni nem egyszerû. Odaérünk a házhoz, szerencsére egyben van, de a takaros tolókaput bevitte a víz, a szomszéd ház falával együtt. Nézed a fejlámpák fényében a csendéletet, ahogy vki nagyszobájának bútorpolcán az akváriumban úszó halak szemeznek a nagyszobában álló méteres vízben úszkáló társaikkal. Egyszerre csak a gombócokat nyeled, nagyon dolgoznál valamit, hogy ne ezt kelljen befogadnod. Bármit, csak ne ezt.
Reggel van, nézed a netet, várod a telefont.
Írta: Gável Iván