Ha egy játékos nem jelenik meg önkéntesen, az azt jelenti, hogy elégedetlen valamivel. És mi más lehetne a dolog mögött, mint a szerzõdés, a pénz? A holdout 3 általános fajtáját különböztetjük meg: a jót, a rosszat, és a csúfot. Nézzünk néhány játékost, akik idén beleesnek ezekbe a kategóriákba:
A jó
Egy olyan játékosnak, akinek nincs érvényes szerzõdése, minden joga megvan ahhoz, hogy távol maradjon az önkéntes edzésektõl. Sõt, a kötelezõ csapattevékenységektõl is távol maradhat, beleértve az edzõtábort és az elõszezont is. Bármelyik követelõzõ játékos esetében az a végsõ mozzanat, amikor megtagadja szolgálatait. Egy játékos, aki nincs leigazolva, ugyebár semmi rosszat nem tesz, amikor nem vesz részt az edzéseken. Néhány játékos aláír egy ún. jogfeladási nyilatkozatot, amely 2010-re a teljes fizetésüket biztosítja csapatuknál. Ezek alapján minden szerzõdés nélküli játékosnak ezt kellene tennie. De nem így van. Ugyanis ha hosszú távú szerzõdést akarnak, nem írják alá azt a nyilatkozatot, hanem edzenek tovább. Így viszont kockáztatnak. Csak a tender ajánlatban szereplõ összeget kaphatják meg, de ott van az esély, hogy nagy pénzt tudnak leakasztani egy szerzõdéssel. Azonban az is lehet, hogy miközben szerzõdés nélkül edzenek, elszenvednek egy súlyosabb sérülést, ami után aztán végképp senki nem akarja leszerzõdtetni õket. Így míg Elvis Dumervil, a Denver Broncos linebackere és sorstársai edzenek, és abban reménykednek, hogy vaskos szerzõdést fognak kapni, addig a Vikings defensive end-je, Ray Edwards semmi rosszat nem tesz azzal, hogy nem jelenik meg az edzéseken. Van még egy fajta holdout, amit meg kell védeni: az olyan sztrájkoló játékosok, akiknek újonckorukban a draftolás helyének megfelelõen adtak szerzõdést, de idõközben aránytalanul nagymértékben járultak hozzá a csapat sikereihez. Például Chris Johnson, a Titans futója és DeSean Jackson, az Eagles elkapója szupersztárok lettek, de még mindig az újoncszerzõdésük alapján kapják a pénzüket, amely nem sok. És bár csapatuk bármikor adhatna nekik új szerzõdést, ezt nem kötelezõ megtenniük. A játékosok továbbra is hozzájárulnak képességeikkel az eredményekhez, persze ugyanúgy kevés pénzért, a csapatok pedig anyagi elõnyhöz jutnak ezáltal. A szóban forgó játékosok ezzel szemben olcsón kockáztatják testi épségüket, amíg megkapják az új szerzõdést. A múltban a liga teljesítményalapú rendszere segített megoldani ezt a problémát. Minél kevesebbet keresett egy játékos ahhoz viszonyítva, hogy mennyit használták a pályán, annál nagyobb részt kapott a liga erre elkülönített pénzalapjából, amely a méltánytalanságokat volt hivatott kiküszöbölni. Ez már nem igazán így van, a fizetési sapka az úr, ami azt jelenti, hogy az olyanoknak, mint Johnson vagy Jackson, nincs nagy esélyük bankot robbantani a közeljövõben.
A rossz
Tavaly Leon Washington és Thomas Jones, a Jets futói elégedetlenek voltak szerzõdéseikkel. Washington szerzõdésében voltak kiskapuk, és a legrosszabb rémálma vált valóra, amikor eltörte a lábát, mielõtt hosszú távú szerzõdést kapott volna. Jones esetében más volt a helyzet. Már veteránoknak járó szerzõdéssel rendelkezett, és a szerzõdés elsõ két éve alatt rengeteg pénzt tett zsebre. Tehát nem igazán volt joga panaszkodni. Idén a Texans elkapója, Andre Johnson játszotta Thomas Jones szerepét. Johnson, aki vitathatatlanul a liga egyik legjobb elkapója, idén 5,8 millió dollárt kapna alapfizetésként. De a bónuszokkal együtt, amiket már megkapott, 8,14 millió üti a markát, ez csak kicsit marad el a Cardinals Larry Fitzgerald-jának évi 10 milliós átlagfizetésétõl. Amikor Johnson 2007-ben hosszú távú szerzõdést írt alá, a megállapodás összege a piac tetejét súrolta. Fitzgerald egy évvel késõbb hozta össze 4 évre szóló, 40 millió dolláros szerzõdését, de Johnson-nak számolni kellett volna ezzel a kockázattal. Lehet, hogy nem tetszik neki a mostani szerzõdése, de be kell ismernie, hogy nem abban a helyzetben van, mint azok az újoncszerzõdésesek, akik még nem szakítottak nagyot. Johnson-nak ez már sikerült, és most úgy tûnik, még többet akar.
A csúf
Az idei évben több olyan vitatható holdout-ot folytató veterán is van, akiket a Titans draftolt. Bo Scaife TE, a Tennessee 2009-es franchise játékosa aláírt egy korlátozott szabadügynök-tendert, ami az idei évre 4,9 millió dollárt garantál neki. Tehát Scaife-nek tulajdonképpen van szerzõdése, de mégis távol marad az önkéntes edzésektõl. Még egyszer mondjuk, joga van hozzá. De nincs rá oka. Plusz, majdnem 5 millió dollárt fog kapni idén, miután tavaly 45 elkapásból 440 yardot és 1 TD-t szerzett. Bárcsak mindannyian ennyire alulfizetettek lennénk… Aztán ott van Albert Haynesworth, a Redskins defensive tackle-je, aki 2009-ben hagyta el a Titans-t, hogy 4 évre szóló, 48 millió dolláros szerzõdést írjon alá Washington-ban. Azért nem megy el az edzésekre, mert nem akar nose tackle lenni, a csapat új, 3-4-es védelmében. Úgy tûnik, azt hiszi, ki tud erõszakolni egy csereügyletet. A Redskins részérõl okos húzás lenne, ha megszabadulnának tõle. Már az is okos dolog lett volna, nem szerzõdtetik le. Annak ellenére, hogy végsõ soron sikeres abban, amit csinál, Haynesworth valóra váltja azoknak a sejtelmeit, akik azt gyanították megváltozik, amint megfizetik. Most már a saját útját akarja járni.
Fordította: Geczõ László
