CSONTZENÉSZEK VIRÁGKORA

Keményfiúk és „feketekalaposok”

Mindenekelõtt tekintetbe veendõ az a tény, hogy akkoriban számos játékos a második világháborút megjárt veteránnak számított, sokan tényleges harcokban is rész vettek, és a harctéri tapasztalatok minden bizonnyal mély nyomot hagytak a sportolók mentalitásán. Azt sem téveszthetjük szem elõl, hogy 1949-ben az NFL-lel rivalizáló másik hivatásos fociliga, az All-America Football Conference felfüggesztette mûködését, aminek következtében kevesebb lett a csapat, ahol a játékosok bizonyíthattak. Kit állásának megtartása, kit pedig az állásszerzés sarkalt olyan nagyobb intenzitású játékra, amely helyenként már a lefektetett szabályok határait feszegette.

A harmadik magyarázat a korszak védõjátékának sajátosságaiban keresendõ. Az aranykorban elterjedt védekezési sémák ugyanis messze nem voltak annyira kifinomultak, mint a manapság használatosak, azaz nem kapott mindenki világos feladatokat, így egy-két védõjátékos – amolyan „freelancer”-ként – szabadon mozoghatott a pályán, felgyülemlett energiái levezetésére alkalmas akciót keresve. Mivel ekkortájt kezdett el meghonosodni a two-platoon rendszer, amelyben a focistáknak többé nem kellett védekezésben és támadásban is pályán lenniük, hanem vagy erre, vagy arra a feladatkörre szakosodhattak, így az „akciózó” védõnek attól sem kellett többé tartania, hogy majd ha támadóként lép pályára, az ellenfél védõi esetleg megbüntethetik keménységéért.

Az 1950-es évekre mindenesetre a szóhasználat szintjén is kísérlet történt a kemény, ellenfeleiben félelmet keltõ, ám szabályosan játszó nehézfiúnak a tisztátalan eszközöket is bevetõ focistától való elkülönítésére. Az elõbbiek kapcsán a „tough”, „mean” illetve a „villain” (gazfickó) kifejezések terjedtek el. A Los Angeles Rams linebackere, Don Paul a Sports Illustratednek adott 1955-ös interjújában (Pro Football Is Plenty Rough) a „gazfickót” úgy definiálta, mint aki szabályok alkotta határokon belül lavírozva próbálja megfélemlíteni ellenfeleit. Az ilyen védõnek nem az a célja, hogy a támadót azonnal kivonja a forgalomból, hanem hogy folyamatos lelki és fizikai hadviseléssel megfélemlítse, és arra szorítsa, hogy féljen 100 %-os teljesítményt nyújtani. A „villain” nem esztelenül osztogatja az ütéseket, hanem akkor adagolja õket, amikor a játékvezetõk éppen a hátukat mutatják neki, de akkor sem KO-ra, hanem lassan felõrlõ kisebb csapásokra tör.

Vele szemben a piszkos módszerekkel operáló játékos („dirty player”) kevésbé kifinomult eszköztárát latba vetve – sokszor szó szerint – egy csapásra próbálja kiiktatni az ellen legveszélyesebb támadóját. Róluk beszélve gyakran elõkerültek olyan sokatmondó terminusok, mint a „vipera” vagy még inkább a „black hat”, mely a korszak westernfilmjeire utalt, ahol a gyûlölt rosszfiúk rendre fekete kalapot viseltek. Természetesen a két kategória elkülönítése bizonyos szempontból mesterkéltnek hat, hiszen amit egy kemény védõ még elfogadhatónak tart, azt ellenfele feltehetõen már tisztátalannak bélyegzi, és a „feketekalaposnak” titulált focisták mindig is azt állították – sokszor õszintén -, hogy szándékuktól függetlenül, pusztán a küzdelem hevétõl elragadva okoztak olykor látványos sérüléseket.

Karom és Hóhér

Akár „gazfickónak”, akár „feketekalaposnak” tartjuk, az idõszak egyik leghírhedtebb védõje a Bears-es Ed Sprinkle volt. A többszörös All-NFL-nek és Pro Bowlernek választott offensive és defensive end kõkemény pass rusherként vívott ki magának – többek szemében kétes – hírnevet. Sprinkle a Medvék egyik edzésén a veterán center és az õt a csapathoz beprotezsáló „Bulldog” Turner orrát is betörte, 1949-ben pedig egy Chicago Cardinals elleni derbin úgy megtaposta Elmer Angsmant, hogy annak mellkasán jól látható stoplinyomok maradtak. Ez, valamint a védõ egyéb durvaságai annyira felpaprikázták Buddy Parkert, a Cards vezetõedzõjét, hogy „egész Amerika legmocskosabb futballistájának” címkézte Sprinkle-t. Két héttel késõbb a „Midway mindenkinél félelmetesebb Szörnyetege” a Philadelphia Eagles ellen ezúttal offensive endként keménykedett, és rövid úton a gyengélkedõbe küldte Joe Muhát, a Sasok védelmének kulcsemberét. A Philly vereségét követõen a csapat mestere, Greasy Neale kollégájához, Buddy Parkerhez hasonlóan felemelte szavát Sprinkle tisztátalan eszközei, fõleg karjának szabálytalan használata ellen. A vehemens atléta bal karjával fõleg az irányítók nyakát, fejét vette célba, – ez az érvényben lévõ regula szerint akkor még nem volt szabálytalan! – és nem ment ritkaságszámba az sem, hogy a mozdulattal egyúttal letépte az illetõ sisakját is. Ed Sprinkle minden bizonnyal ezért érdemelte ki a sportközvéleményben a „Claw” (Karom) becenevet, 1950-ben pedig a Collier magazin „hivatalosan is elismerte” ténykedését és a róla szóló cikknek a „The Meanest Man in Pro Football” címet adta.

Ugyancsak hatékony fegyverként forgatta karját az ’50-es évek másik ünnepelt, egyszersmind rettegett defensive endje, a Cleveland Browns-t erõsítõ Len Ford (a képen, egy 1956-os Green Bay elleni mérkõzésen). A monstrum gyakorta a „clothesline” technikát segítségül hívva parancsolt megálljt az izgága támadóknak. A fogás azért kapta nevét a „szárítókötélrõl”, mert bevetése révén úgy járt a szenvedõ fél, mintha nyakánál fogva óvatlanul fennakadna egy kifeszítetett zsinóron, majd a lendület törvényétõl hajtva hanyatt esne. A futballpályán annyival nehezebb volt a módszernek kitett játékosok sorsa, hogy nem kötél, hanem egy kitárt, ráadásul mozgásban lévõ kar taglózta le õket, ami összehasonlíthatatlanul nagyobb sérülésveszéllyel járt. Ford végeredményben méltán kapta a nem túl szívderítõ, ám a rivális szívébe annál nagyobb félelmet plántáló, „Akasztós Hóhér” (Hangman) becenevet. (Egyébként a „clothesline”-ozás, az elkapónak nyakánál fogva földre teperése olyan hírneves defense backek arzenáljának is szerves részét képezte, mint például a Hall of Famer Dick „Night Train” Lane.)  

„Fejsze” Hardy odavág

Hogy a keménység és a méret között nincs egyenes arányú összefüggés, annak legékesebb példája Hardy Brown, az 1950-es években fõként a San Francisco 49ers uniformisában villogó linebacker volt. A nehézsorsú, apja meggyilkolását gyermekként végignézõ, majd árvaházban nevelkedõ, a világháborúban pedig ejtõernyõsként szolgáló Brown alacsony termetét csillapíthatatlan belsõ tûzbõl táplálkozó elszántsággal kompenzálta. Míg Sprinkle bal karjával, addig „Hatchet” (Fejsze) Hardy jobb vállával osztotta az áldást, amellyel fõleg a futók állkapcsát kereste. (Ez a módszer akkortájt szintén nem ütközött még semmiféle szabályba!). A zömök védõ emberi rugóként feszült neki a várható ütközésnek, és rendszerint irtóztató erõvel találta meg célpontját. Többen – így George Halas a Chicago Bears tulajdonosa és vezetõedzõje – fondorlatot sejtettek, és ólombetétet keresve vizsgáltatták át Brown vállvédõjét, mindhiába.

Hajdani csapattársa, az irányító Y. A. Tittle szerint Hardy Brown az 1951-es szezonban az ellenfelek 21 játékosát tette hosszabb-rövidebb idõre maródivá. Közöttük volt a Pittsburgh Steelers tailbackja, Joe Geri, akit a védõ olyan erõvel és olyan helyen trafált telibe, hogy annak szemgolyója részben kiugrott a gödrébõl. Csapattársai biztosították Gerit, hogy „gondoskodnak” rossztevõjérõl, de mire véget ért a derbi, addig a linebacker további három Kohászt adott a pittsburghi csapatorvosok kezére. Ugyanebben az évben Brown a Rams-es és 1946-ban Heismant nyert Glenn Davis karrierjének is véget vetett egy, a futó térdízületeit tönkretevõ durva szereléssel. Utóbb a Kosok állítólag vérdíjat is kitûztek a védõ „fejére”, amit azonban végsõ soron senki sem tudott zsebre tenni. A illusztráció gyanánt felhozott példák fényében nem meglepõ, hogy Buck Shaw, a San Francisco 49ers vezetõedzõje egy idõben eltiltotta Hardy Brownt a csapaton belüli edzõmeccseken való részvételtõl, 1973-ban pedig a Football Digest nevû kiadvány minden idõk „legelvetemültebb” játékosának nevezte õt.

Akadt azért olyan játékos is az NFL-mezõnyében, aki az eddig felsoroltakhoz képest jogosabban volt illethetõ a „tisztátalan” jelzõvel. A Philadelphia Eagles védõfalának tengelyében „garázdálkodó” Frank (Bucko) Kilroy-t még csapattársai zöme is „mocskos” játékosnak tartotta. A keménységbõl szintén példamutató Chuck Bednarik sohasem bocsátotta meg Kilroy-nak, hogy egy all-star mérkõzésen arcon könyökölte õt, s onnantól csak úgy utalt rá, mint „úgynevezett csapattársamra”. „Killer” Kilroy valóban csípett, rúgott, harapott és rendszerint akkor, amikor már véget ért az adott play. Amikor a Giants-es Al De Rogatis megvádolta õt, hogy megharapta az orrát, az Eagles játékosa kiigazította, és közölte, hogy az emlékei szerint a fülét harapta meg. Másik alkalommal Kilroy az oldalvonalon túl rugdosta meg Charlie Trippit, a Cardinals kiválóságát, s amikor ezért kizárták a meccsbõl csak nevetett és azt állította, hogy megérte a dolog a cserében kiérdemelt publicitás miatt. Bucko Kilroy még nagyobb „publicitást” kapott 1953-ban, amikor egy Giants elleni rangadón a térdével a Kékeket irányító Arnie Galiffa gerincén landolt, akit törött csigolyákkal kellett kórházba szállítani. A sors furcsa fintoraként a Sasok védõje két év múltán egy újabb a New Yorkiak ellen vívott találkozón szenvedett pályafutását végérvényesen derékba törõ sérülést.

A csontzenészeknek bealkonyul

A „feketekalaposok” tündöklése az 1950-es évek második feléig tartott. Ahogy a profi futball egyre nagyobb médiafigyelmet kapott, úgy lett az NFL számára egyre fontosabb, hogy a magáról sugárzott imázs csodálatot, szimpátiát és ne elborzadást, averziót váltson ki a közönség soraiban. A nézõk ugyan elfogadták, mi több díjazták a férfias keménységet, viszont az alattomos brutalitás kiteregetése kedvezõtlenül érinthette a hivatásos liga elfogadottságát. Márpedig utóbbi, mármint az alattomos brutalitás egyre több alkalommal került a nyilvánosság homlokterébe. 1954-ben nem kisebb személy, mint a Cleveland Browns sokszoros bajnok irányítója, Otto Graham jelentetett meg egy cikket a Sports Illustrated hasábjain, melyben a sport növekvõ eldurvulására figyelmeztetett. Egy évvel késõbb a Life magazin tett közzé hasonló szellemû és célzatú összeállítást „Kegyetlen vasárnap” (Savagery on Sunday) címmel, melynek egyik fõszereplõje Bucko Kilroy volt. A közönség az írott sajtón kívül a televízió térhódítása nyomán megsokasodó a közvetítésekbõl is egyre plasztikusabb képet alkothatott a foci „mocskos” oldaláról, s ennek folytán az NFL elemi érdekévé vált beszennyezett jóhírének tisztába tétele.

A liga közbeavatkozását sürgette az is, hogy a profi futball népszerûbbé válásával megugrott fizetések a játékosokat is mind becsesebb portékává tették. A tulajdonosok eddig sem nézték jó szemmel, ha sztárjaik lesérültek, eztán pedig még kevésbé voltak hajlandók lenyelni, hogy szép summával megfizetett sztárjaikat egy alattomos rúgás vagy balhorog hetekre-hónapokra kivonja a forgalomból. A csapatvezetõk megfontolásán túlmenõen persze a nézõknek is eminens érdekük fûzõdött kedvenceik egészségének megóvásához, hiszen a nagybecsû publikum szintén csillogni, s nem törõdött testtel hordágyon fekve akarta látni csillagait. Az NFL a fentiekre tekintettel már 1954-ben rendelkezett az arcvédõ fokozatos kötelezõvé tételérõl, majd „törvényen kívül” helyezte a kar, könyök és váll sérülés okozására alkalmas használatát és a szigorítások betartatása érdekében növelte a játékvezetõk számát is.

Mindig is voltak és mindig is lesznek irtózatos erejû ütközések a profi futball világában, de az 1950-es évekkel végképp elmúlt az a korszak, amikor a fejvadászi hajlamokkal megáldott/megvert nehézfiúk szinte kedvük szerint terrorizálhatták sportbéli ellenfeleiket.

Akár most, akár a későbbiekben a "Süti beállítások" gomb megnyomásával módosíthatod a beállításaidat. A későbbiekben ezt a funkciót a főoldal alján találod.
Cookie beállítások