AZ ELSÕ SZÁMÚ
Lombardi a Green Bay Packers vezetõedzõjeként vált legendássá az 1960-as években, amikor is együttesével ötször lett bajnok, köztük az elsõ két Super Bowlon, de legalább annyira elhíresültek a tõle származó idézetek is. Noha nem tud olyan parádés statisztikákat felmutatni, mint a fentebb említett két kollégája, de ennek egyetlen oka, hogy 57 évesen súlyos betegségben elhunyt. Ennek ellenére természetesen tagja a Hírességek Csarnokának. Személyiségérõl mindent elárul, hogy Steve Sabol, az NFL Films elnöke, egyben a liga egyik legnagyobb szaktekintélye szerint, többek között Lombardi személye miatt éppen az 1971-es Hall of Fame-class a legnagyobb. Nem csoda: Lombardi a rájátszásban tíz meccsen kilencszer gyõztes hadvezérnek bizonyult, s ezzel az NFL egyik legnagyobb dinasztiájának atyja.
Az olasz felmenõkkel rendelkezõ edzõlegenda 1913. június 11-én New Yorkban látta meg a napvilágot. A 30-as évek közepén a Fordham egyetemen guardként futballozott, majd két év félprofi játék után végérvényesen rálépett a sikerek útjára, amikor elfogadott egy segédedzõi állását egy katolikus középiskolánál, ahol mellette latin nyelvet, kémiát és testnevelést oktatott. Összesen nyolc évig maradt itt, s ebbõl az utolsó ötöt már vezetõedzõként töltötte. Késõbb visszatért almamaterébe, azaz Fordhamben edzõsködött két évet, de a szakma rejtelmeit igazán 1949-tõl leshette el, amikortól öt éven át az Army támadófalának trénere lett. A katonai akadémia csapatát ekkor a legendás Colonel Red Blaik irányította, s az NCAA egyik legnagyobb edzõóriása nagy hatással volt Lombardira.
KEZDET AZ NFL-BEN
A profik között 1954-ben kapta meg a lehetõséget, méghozzá a New York Giantsnél a támadósor irányítójaként. Talán kevesen tudják, hogy ebben az idõszakban Jim Lee Howell vezetõedzõ alatt két szárnyait bontogató edzõpápa volt a két csapatrész koordinátora, ugyanis a támadókért felelõs Lombardi mellett a védelem vezére az akkor még cornerbackként is játszó (ráadásul All-Pro szinten) Tom Landry volt, aki késõbb a Dallas Cowboys-t kétszer vezette Super Bowl-gyõzelemre. Ezek után nem meglepõ, hogy az Óriások 1956-ban – 18 év után elõször – ismét bajnoki címet ünnepelhettek. A döntõben a Giants 47-7-re múlta felül a Chicago Bearst. Nem volt kérdés, hogy elõbb-utóbb mindketten megkapják a lehetõséget az NFL-ben vezetõedzõként is.
Lombardi számára 45 évesen, 1959-ben jött el a pillanat, amikor elfogadta a Green Bay Packers vezetõedzõi állását. Finoman fogalmazva sem egy kész csapatot vett át, ugyanis az 1958-as idényben a 12 meccsbõl mindössze egy-egy gyõzelmet és döntetlent jegyzett a gárda. Nos ebbõl a majdnem két évtizede szenvedõ klubból – 1947-ben zárt utoljára pozitív mérleggel a Packers – Lombardi azonnal gyõztes alakulatot hozott össze: elsõ évében 7-5-ös mutatóval fejezte be a szezont a Packers. Ezt a gyors javulást év edzõje címmel díjazta az NFL-ben. A fejlõdés nem állt meg, s 1960-ban a 8-5-ös mérleg már a nyugati fõcsoport megnyerését eredményezte, azaz döntõt játszhattak a Sajtfejûek. A Philadelphia Eagles ekkor még túl nagy falatnak bizonyult, bár a meccs mindössze 9 yardon múlt: Jim Taylor fullbacket pusztán ennyire a célterülettõl állította meg a Hírességek Csarnokába választott Chuck Bednarik, a Sasok linebackere. Lombardi a vereséget követõen kijelentette, hogy elfogadhatatlan a vereség egy bajnoki döntõn, s az irányítása alatt ez soha többé nem fog megismétlõdni. Ígéretét beváltotta, ez volt az egyetlen rájátszásbeli kudarca, a következõ kilenc alkalommal nem hibázott az együttese.
AZ ARANYKORSZAK
Lombardi ekkor már kora egyik legreményteljesebb edzõje volt. Nem véletlen, hogy olyan patinás klub figyelmét is felkeltette, mint a New York Giants. Bár Lombardi hosszas gondolkodás után, de végül visszautasította „álmai állását”, az Óriások pedig két elbukott bajnoki döntõvel bûnhõdtek meg azért, hogy nem sikerült Lombardit átcsábítani. 1961-ben Green Bayben 37-0-ra páholták el a keleti bajnok Giantset, egy évvel késõbb pedig New Yorkban, a Yankee Stadionban 16-7-re gyõztek. A következõ két év is sikeres volt, no persze nem Lombardi-mércével, ugyanis ekkor nem jött össze a bajnoki döntõ, mindkétszer „csak” második helyen végzett nyugaton a csapat, s talán az 1963-as szezon lehet különösen fájó, amikor 11 gyõzelem, 1 döntetlen és 2 vereség is kevésnek bizonyult ehhez.
Ezt követõen viszont olyat vitt véghez, amit soha senkinek nem sikerült se elõtte, se utána: sorozatban háromszor vezette bajnoki címre a csapatát 1965 és 1967 között. A nagy hármas elsõ évében 10-3-1-es mérleggel holtversenyben végzett csoportja élén a Packers, így az NFL-döntõ elõtt a Baltimore Colts együttesével kellett megküzdenie a részvételért, s végül 13-10-re nyert hosszabbításban. A finálé már jóval könnyebb volt, elvégre a Cleveland Browns-t 23-12-re múlták felül a Sajtfejûek. A következõ év valóságos diadalmenet volt, hiszen a 12-2-es mérleget követõen az NFL-döntõn a Dallas Cowboys 34-27-re maradt alul, s az AFL-NFL-közeledés jegyében összeeresztett két bajnok csatáján, azaz az elsõ Super Bowlon a Packers 35-10-re legyõzte a Kansas City Chiefs-t is.
ICE BOWL
Utolsó Packersnél töltött évében mát két külön divízióban zajlottak a küzdelmek a fõcsoportokban. A wisconsini gárda 9-4-1-es mutatóval megnyerte központi csoportot, majd a rájátszásban 28-7-re kiütötték a Los Angeles Ramst. Ezt követõen minden idõk egyik legemlékezetesebb összecsapása következett: az 1967-es NFL-döntõ Ice Bowl néven vonult be a történelemkönyvekbe, ugyanis a Green Bayben rendezett összecsapásra -25 Celsius-fokban került sor. 16 másodperccel a vége elõtt 17-14-re vezetett a Dallas Cowboys, a hazaiak ekkor használták el az utolsó idõkérésüket, és 3. és 1 következett egy yardra a Dallas end zone-jától. Az elõzõ két játékban a Packers két középsõ futással egy tapodtat sem haladt elõre. Harmadikra mindenki, így a Dallas is passzjátékot várt, hiszen sikertelen kísérlet esetén megáll az óra és egyenlítõ mezõnygólt lehet rúgni. Ennek ellenére Lombardi – talán épp a váratlanság miatt – futást választott. Méghozzá a kevéssé ismert, de az utolsó támadássorozatban jelentõs szerepet vállaló Chuck Mercein fullback kezébe adta a labdát és a mérkõzés sorsát. De a szintén Hírességek Csarnokába került Bart Starr irányító másképp döntött, s csapattársait is meglepve maga tette meg a gyõzelemhez szükséges 1 yardot Ken Bowman center és Jerry Kramer jobboldali guard által „eltakarított” Jethro Pugh védõ helyén. A play választás azonban így is, úgy is rendkívül kockázatos volt, hiszen sikertelen próbálkozás esetén – ahogy az elõbbi kettõ az volt -, az óra továbbpörgött volna, a speciális egységnek nem lett volna elég ideje felérni a pályára, továbbá az idõt sem lehetett volna megállítani spiked the ball-lal, hiszen negyedik kísérlet lett volna. Lombardi így értékelte a döntést: „kockázattunk és nyertünk”. A 21-17-es diadal után két héttel az Oakland Raiders nem jelentett akadályt a Sajtfejûeknek, s a második Super Bowlon 33-14-re átgázoltak rajtuk.
A következõ, 1968-as idényben ugyan a Packers alkalmazásában maradt, de már csak general managerként, a karmesteri pálcát segítõjének, Phil Bengtsonnak adta át, de vele ismét negatív mérleg (6-7-1) következett, így a Packers lemaradt a playoffról. 1969-ben kipihenten visszatért az oldalvonalra, de nem a Packersnél, hanem a Washington Redskinsnél. A Rézbõrûeknél a 7-5-2-vel zárta az idényt, ami elsõre nem tûnik kiemelkedõnek, csakhogy a fõvárosban 14 évvel ezelõtt volt ezt megelõzõen utoljára pozitív mérleg. Megváltoztatta a Redskins mezét, logóját, szinte mindenben próbálta hasonlatossá tenni a csapatot a Packershöz. Õ fedezte fel Larry Brown késõbbi Pro Bowler futót, Sonny Jurgensenbõl pedig olyan irányítót varázsolt, aki vezette a ligát passzkísérletekben, sikeres passzokban és passzolt yardban is. Tehát aki azt mondja, hogy Lombardi sikerei annak köszönhetõek, hogy a Green Baynél olyan sztárokkal dolgozhatott, mint Herb Adderley CB, Willie Davis DE, Forrest Gregg OG/OT, Paul Hornung RB, Henry Jordan DT, Ray Nitschke LB, Bart Starr QB, Jim Taylor FB és Willie Wood S, hogy csak a Hall of Famereket említsük, akkor az rossz úton jár.
Kilenc évet töltött Green Bayben vezetõedzõként, ezalatt ötször lett bajnok, hatodik bajnoki címét még elõtte a New York Giants edzõi stábjának tagjaként érte el. Összesen tíz idényen át volt vezetõedzõ, mindannyiszor (!) pozitív mérleggel zártak a csapatai, 105–35–6-os gyõzelmi mutatója csak azért nem lehet impozánsabb, mert 1970 júniusában, nem sokkal az edzõtábor kezdete elõtt vastagbélrákot diagnosztizáltak nála, s a gyors lefolyású betegség szeptemberben elvitte az élõk sorából… De az NFL-szerelmesei mindörökké úgy emlékeznek rá, mint a liga (talán) legjobb edzõjére, egy igazi bajnokra.