AKIK NEM ISMERTEK LEHETETLENT

Az amerikai futball – ráadásul legmagasabb szintjén ûzve – rendkívüli igénybevételnek teszi ki az emberi szervezetet. Ennek fényében kiváltképpen elismerésre méltó, amikor egy játékos súlyos sérülésbõl felépülve újra képes kiválóan teljesíteni, az pedig egyenesen csoda számba megy, ha a sportoló tartós és életre szóló fogyatékossága dacára tud lépést tartani egészséges társaival. A profi futball világában hatalmas verseny folyik már a rosterre kerülésért is, s az a játékos, aki ebben a versenyben eleve hátrányból indul, s végül példamutató módon mégis célba ér, minden dicséretet megérdemel.

A csend foglyai
Könnyû belátni, hogy egy hallásában károsult sportolónak milyen gigászi nehézségekkel kell megbirkózni a futballpályán. Larry Brown, a Washington Redskins 1969-ben draftolt futója számára sokáig fel sem tûnt, hogy gond van a hallásával. Elõször vezetõedzõje, a legendás Vince Lombardi szúrta ki a filmfelvételek megtekintése során, hogy Brown rendre kissé késve reagál a snapcountokra, és a szakvezetõ által elrendelt orvosi vizsgálat kiderítette, hogy a running back szinte teljesen süket egyik fülére. Lombardi az NFL vezetésének engedélyével végül hallókészüléket szereltetett játékosa sisakjába és Larry Brown onnantól olyan kiválóan teljesített, hogy zsinórban négy éven keresztül választották be a Pro Bowl keretbe, 1970-ben pedig ligaelsõ lett a futott yardok tekintetében.

A washingtoni Rézbõrûek egyik jelenlegi játékosának, Reed Doughty-nak hasonló gondokkal kell megbirkóznia. A fõvárosiak korábbi defensive coordinatora, Gregg Williams figyelt fel elsõ ízben arra, hogy a safety a szokottnál jobban összpontosít mondandójára és megpróbál a szájáról olvasni. Doughty nincs olyan nehéz helyzetben, mint amilyenben támadóként lehetne, ahol a snapcountra kellene ügyelnie, de hallókészüléket nem viselhet, ezért fõként az edzõk és játékostársak kézjeleire és a szájról olvasásra kénytelen szorítkozni.

Brownnál és Doughty-nál súlyosabb azon focisták helyzete, akik nem „csak” halláskárosultak, hanem teljes mértékben siketek. Ha már Washington és a kézjelek szóba kerültek, akkor nem mulaszthatjuk el megemlíteni, hogy a szövetségi fõvárosban mûködik a világ egyetlen kifejezetten a siketek és halláskárosultak képzésével foglalkozó egyeteme. A Gallaudet College saját futballcsapattal is rendelkezik, és egyes források szerint egykoron az iskola hajdani focistái (konkrétan 1894-ben egy Paul Hubbard nevû quarterback) ötlötték ki a huddle-t annak érdekében, hogy ellenfeleik ne kémlelhessék ki a soron következõ playre vonatkozó kézjeleiket.

Az NFL történetében eddig két siket sportember kapott játéklehetõséget. Az elsõ közülük 1973-ban Bonnie Sloan volt, akit az Austin Peay State University-rõl (Clarksville, Tennessee) a 10. körben draftolt a St. Louis Cardinals. Noha a defensive tackle szinte kizárólag edzõjének és a védelem kapitányának szájáról olvasva kaphatta meg a szükséges instrukciókat (és ezzel nehézségei természetesen messze nem értek véget), ám végül csupán sérülései akadályozták meg abban, hogy karrierje 3 éve alatt nagyobb hasznára váljon csapatának. Sloan végeredményben mindössze négy találkozón lépett pályára, de a fogyatékosságot lebíró küzdeni akarásával példát mutatott sorstársainak.

Közülük idõben legközelebb Kenny Walker ölthette magára NFL-csapat szerelését. A defensive lineman két éves korábban, agyhártya-gyulladás következtében veszítette el hallását, de heroikus erõfeszítéseit illusztrálandó egyetemi senior évében (Nebraska) All-Americannek és a konferencia legjobb védõjének választották. Walker két évet (1991-1992) töltött el a Denver Broncos-nál, és ezalatt egytõl eltekintve minden meccsen játszott – 16 alkalommal kezdõként -, fellépései alkalmával pedig összesen 4 és fél sacket jegyezhetett neve mellé. A siket védõ annyival szerencsésebb helyzetben volt, mint egykor Sloan, hogy a gárda fõállású jeltolmácsot szerzõdtetett mellé, ami nagy mértékben megkönnyítette a vele való kommunikációt. A remek atléta karrierjét a Kanadai Futball Ligában, a Calgary Stampeders-nél folytatta, utóbb egy siketek gyermekek nevelésével foglalkozó iskolában lett futballedzõ, viszontagságairól pedig 1998-ban írt könyvet „Roar of Silence” címmel.

Legutóbb az Oklahoma State-en 2008-ban végzett cornerbacknek, Martel Van Zantnek lehetett volna halovány esélye, hogy siket játékosként a Nemzeti Futball Ligában is bizonyíthasson. A szimpatikus fiatalember végül nem kelt el a 2008-as drafton és azt követõen sem szerzõdtették az NFL csapatai, 2009-ben az Aréna Liga második vonalában versengõ Manchester Wolves (New Hampshire) színeiben játszott, majd tavaly novemberben az AFL-ben szereplõ Oklahoma City Yard Dawgz szerzõdtette. Utóbbiak idén márciusban inaktiválták Van Zantet és az aréna idény kezdetén már nem erõsíthette az együttes rosterét.

Félig világtalanul az NFL világában
Ha a hallás károsodása, esetleges elvesztése nehezen lebírható akadályt emel egy futballjátékos ambíciói elé, akkor a látás fogyatékossága egyenesen lehetetlenné teheti annak keresztülvitelét. Természetesen egy szinte teljesen vak ember képtelen boldogulni ebben a sportban, kiváltképp annak profi válfajában, ám arra számos példa akad, hogy egyik szemére többé-kevésbé világtalan atléta, nehézségei dacára is fényes karriert fut be. Elöljáróban érdemes tisztázni a „legally blind” (törvényesen vak) kifejezést, ami – némi egyszerûsítéssel – azt jelenti, hogy az ilyen állapotú személy hozzávetõlegesen hat méter távolságból érzékel egy objektumot olyan pontossággal, mint amilyennel egy jól látó egyén ugyanazt a tárgyat hatvan méterrõl látja. Hozzá kell tennünk, hogy a „törvényesen vak” személy ezt a pontosságot is csupán korrekciós lencsék segítségével éri el, és természetesen az egyik látószervünk vonatkozásában is beszélhetünk fogyatékos állapotról.

Az NFL történetének talán elsõ olyan játékosa, akirõl köztudottnak számított, hogy egyik szeme szinte teljesen hasznavehetetlen, a Hall of Famer tailback és a Detroit Lions 1930-as évekbeli sztárja Earl „Dutch” Clark volt. 1943-ban, a második világháború idején a Philadelphia és a Pittsburgh csapata egyesíteni kényszerült erõit és a „Steagles” névre hallgató formáció legeredményesebb elkapójának az a Tony Bova bizonyult, akit a sorozóbizottság azért nyilvánított katonáskodásra alkalmatlannak, mert egyik szemére nagymértékben, a másikra pedig részlegesen vaknak találta. (Bova összesen hat évet húzott le a Steelersnél és eközben 1129 yardot, valamint 7 elkapott touchdownt gyûjtött.) A Philadelphia Eagles-t 1948-ban és 1949-ban bajnoki címre vezetõ irányító, Tommy Thompson egyik szemét gyermekkorában találták el egy kõvel, aki így elveszítette „központi látását” az érintett látószervére. Ennek ellenére „Vak Tom” játékosi adottságait – legalábbis saját elmondása szerint – a károsodás komolyan soha nem érintette.

Fred Arbanas, a Kansas City tight endje 1964 decemberében egy rablótámadás áldozataként szenvedett olyan súlyos sérülést, aminek jóvoltából bal szemére „törvényesen vak”-nak nyilvánították és egyúttal üvegszem viselésére kényszerült. Arbanas mindazonáltal felülemelkedett a sorscsapáson és elkapóként, blokkolóként egyaránt a Fõnökök hasznos csapattagja maradt, 1967-ig pedig minden idény végén beválasztották az American Football League (AFL) All-Star együttesébe. A Miami Dolphins Hall of Famer irányítójának, Bob Griese-nek pályafutása alkonyán romlott meg annyira a jobb szeme, hogy elõbb kontaktlencsét, majd utóbb tekintélyes méretû szemüveget kellett hordania a futballpályán. A „pápaszemes” Griese ugyanakkor szinte mit sem veszített eredményességébõl, 1977-ben és 1978-ban is Pro Bowlba választották, és az egyik évben passzolt TD-k, a másikban passzolási pontosság tekintetében vezette a ligát.

Wesley Walker, a New York Jets elkapója bal szemére öröklött szürkehályog miatt volt világtalan és 1984-ban másik szemének a világa is veszélybe került. A játékos szerencséjére a jobb látószervén kialakult másodlagos zöldhályog kezelhetõnek bizonyult és még évekig segíthette elkapásaival a zöld-fehéreket, 1986-ban több mint 1000 yardot szorgoskodott össze. Pierce Holt, a 49ers, majd a Falcons defensive endje (1988 és 1995 között), valamint Jermane Mayberry, az Eagles és a Saints egykori támadófal-embere (1996-tól 2006-ig) egyaránt tompalátás (amblyopia) miatt nem tudták hasznát venni egyik szemüknek, de nehézségeik dacára mindketten rendre kiválóan teljesítettek és bejátszották magukat a liga elitjébe. „Szerencsére” a részleges látáskárosodással együtt élni, sõt azon felülemelkedni képes professzionális futballisták sora még hosszan folytatható volna.

Tom Dempsey, a rekorder
Zárásképpen egy más szempontból nehéz sorsú focistáról illõ megemlékeznem. Tom Dempsey 1947-ben nem teljesen kifejlõdött, ezért használhatatlan jobb kézzel, valamint lábujjak nélküli jobb lábbal született. Szerencséjére a fiatalember kitûnõ nevelést kapott és szülei hamar kitörölték a szótárából a „nem tudom”, „nem vagyok rá képes” kifejezéseket. Fogyatékosságán túljutva a futballpályán is bizonyított és egyetemi évei alatt a Palomar csapatának kickere lett. A Compton College elleni meccsen állítólag 65 yardról talált be, s a figyelemre méltó bravúr annyira felkeltette a Compton fõedzõjének érdeklõdését, hogy levélben hívta fel a Packers mesterének, Vince Lombardinak figyelmét a 65 yardos mezõnygólt rúgó játékosra, akinek nem is teljesen egészséges a jobb lába.

Lombardi a Packers egyik „farmcsapatánál” adott lehetõséget Dempsey-nek, de itt nem tudott gyökeret verni, s a San Diego taxi squadján eltöltött év után végül 1969-ben a New Orleans-nál jutott el a kezdõig. Dempsey ez utóbbi csapat színeiben – a Detroit Lions ellen, 1970. november 8-án megvívott találkozón – érte el azt a 63 yardos mezõnygólt, amellyel mai napig csúcstartó az NFL-ben. A Szenteken kívül még négy csapatnál fordult meg és 1979-ben a Buffalo Bills-nél fejezte be aktív pályafutását. Tom Dempsey sohasem volt különösebben pontos, de ha eltalálta az irányzékot, a távolsággal rendszerint nem akadt problémája. Többen azt gyanították, hogy speciális, „tompa” végû lábbelije jogosulatlan elõnyhöz juttatja és még ezt is megvizsgálták, hogy nem-e acélbetéttel erõsítették meg. 1969-ben Tex Schramm, a Dallas Cowboys GM-je be is panaszolta a ligánál Dempsey-t, de Pete Rozelle, az NFL komisszárja nem adott helyet a tiltakozásnak. Ennek ellenére a kritikus hangok egészen 1977-ig nem csitultak, amikor végül elfogadtak egy olyan szabálymódosítást („Tom Dempsey Rule”), amely a mûvégtaggal rendelkezõk számára is elõírta, hogy hagyományos vagy azzal kivitelében egyezõ lábbelit viseljenek. A személyét övezõ ellentmondások ellenére Dempsey mégis inkább úgy maradhat meg az emlékezetünkben, mint egy példájával minden fogyatékossággal küzdõt jobb teljesítményre inspiráló sportember.