Azt azonban tudni kell, hogy a Steelers nem volt mindig ilyen kiemelkedõ gárda az NFL-ben, sõt, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a liga egyik legalacsonyabban jegyzett, kifejezetten lesajnált együttese volt. Innen nagyon hosszú út vezetett a 70-es évek dinasztiájáig, amely hat éven belül négyszer ért fel a csúcsra, ezzel kivívva a liga egyik ékkövének szerepét, egyúttal megteremtve a megbecsülést az egész város számára.
A Steelers az NFL 5. legrégebbi klubja, az AFC-ben pedig listavezetõ ebben a kategóriában. De története igen hányattatottan indult, elsõ 39 idényében mindössze egyetlen egyszer jutott rájátszásba, s akkor is csúfos vereséget szenvedett, ugyanis az Eagles „lenullázta” a Kohászokat 1947-ben. Pedig Art Rooney tulajdonos igazán kitûnõ játékosokat csábított a csapathoz az idõk folyamán, de valahogy egyet nem tanult meg a gárda: nyerni… A változást egy személy hozta meg, Chuck Noll, akit 1969-ben neveztek ki fõedzõnek. Az õ személye fenekestül felforgatta a klubot, egészen más mûködési elvre helyezte a hangsúlyt, s így olyan tradíciókat alakított ki, amelyek máig érvényben lévõ íratlan szabályok Pittsburgh-ben.
A Steelers elsõ 36 évében 13 vezetõedzõt „fogyasztott el”, Noll pedig egymaga 23 szezonon át vezette az Acélosokat. A Baltimore Colts-nál Don Shula mellett „nevelkedett” Noll csapatépítése mai napig példaként szolgálhat arra, miként kell egy romhalmazból acélos alakulatot varázsolni. Az a dinasztia és azon belül az Acélfüggöny nem egy nap alatt épült fel, mint a Vasfüggöny Berlinben, hanem hosszú évek során. A megoldás ugyanis a draftban és a klasszisok megtartásában rejlik. Elsõ játékosbörzéjén a 4. helyen Mean Joe Greene-t választotta. Jól jellemzi a Steelers-t akkor körülvevõ nihili állapotot, hogy a helyi sajtó másnap azt taglalta: ki a fene az a Joe Greene? Nos így visszatekintve könnyû válaszolni: minden idõk egyik legjobb védekezõ játékosa a fal közepén.
A DINASZTIA BÖLCSÕJE
Mint látható egy 2 gyõzelemmel és 14 vereséggel rendelkezõ csapat átvételekor sem feltétlenül a jövõ irányítójának megtalálása az elsõdleges, hosszútávon sokkal inkább a falak megerõsítése kecsegtethet sikerrel. Noll „csak” második, 1970-es draftján nézte ki a megfelelõ vezért Terry Bradshaw személyében, aki 1/1-esként érkezett az akkor felépült Three Rivers Stadionba. Noll elképesztõ tehetség volt abban, hogy a drafton ráleljen a csiszolatlan gyémántokra. Egész konkrétan elsõ 4 éve alatt 5 késõbb Hírességek Csarnokába választott játékos: Mean Joe Greene (DT) és Terry Bradshaw (QB) mellett Mel Blount (CB) 1970-ben, Jack Ham (OLB) 1971-ben, Franco Harris (RB) 1972-ben érkezett a csapathoz.
A Steelers az új szerzemények révén egyre jobb és jobb lett. Bár Noll elsõ éve mindössze egyetlen gyõzelmet tartogatott a csapatnak, de ettõl kezdve évrõl évre javuló mérleget produkált, mígnem 1972-ben újra rájátszást ünnepelhetett a város. Ekkorra Pittsburgh-ben kiváló csapat alakult, 11-3-as mérlegét kizárólag szoros vereségek csúfították. Az Oakland Raiders-t pedig az NFL történetének egyik legemlékezetesebb játékával, a „Makulkátlan Elkapással” (Immaculate Reception) sikerült felülmúlni. Amikor mindössze 22 másodperc volt hátra a találkozóból, akkor 4. és 10-nél Franco Harris szinte a földrõl kapta fel a labdát, amelyet a retteget Jack Tatum ütött el a Steelers elkapója elõl. Az olasz felmenõkkel rendelkezõ futó a meglepett Fosztogatók mellett elrohanva pedig meg sem állt touchdownig, ezzel 13-7-es gyõzelemhez segítve együttesét. Sokak, sõt maguk a Steelers játékosai is úgy vélekednek, ez volt a sorsfordító momentum a klub történetében, mert ettõl hitték el, hogy képesek bárkit legyõzni.
1972-ben az éppen makulátlan szezonját produkáló Miami Dolphins még nagy falat volt, de a szoros meccs (17-21) megmutatta, hogy a Steelers hamarosan „minden álmok földjére” léphet. A következõ idény hasonló forgatókönyv szerint zajlott, a Steelers ismét részese volt az utószezonnak, de ezúttal a Raiders visszavágott az egy évvel korábbi fájdalmas vereségért. Noll fiai jó csapatot alkottak, de pár apró kirakós elem még hiányzott ahhoz, hogy igazán domináns együttes legyen. Az 1974-es drafton viszont minden apró részlet a helyére került: Noll és segítõi talán soha meg nem ismételhetõ tettet hajtottak végre. Nem kevesebb, mint négy a késõbbiekben Hírességek Csarnokába került játékos került a Steelers-hez: 1. körben Lynn Swann (WR), a 2.-ban Jack Lambert (MLB), a 4.-ben John Stallworth (WR), az 5.-ben Mike Webster (C) került kiválasztásra. Ehhez a krónikához még hozzátartozik, hogy a nem draftolt játékosok között is legendára bukkantak Donnie Shell (SS) személyében, aki szintén közel volt, hogy a cantoni halhatatlanná váljon.
AZ ACÉLFÜGGÖNY CSÚCSRA ÉR
Ezzel összeállt a remekmû. Ez nem csak az általa kiválogatott kitûnõ játékosanyagnak volt köszönhetõ, hanem a nagyszerûen kidolgozott védekezõ és támadó szisztémának. A védelem ugyanazt a sémát játszotta, amit Noll Shulától lesett el a Coltsnál. A Steelers ekkor 4-3-as rendszerben játszott, az ellenfél futójátékát szó szerint megölte az áthatolhatatlan Acélfüggöny (eredetileg csak a falat hívták Steel Curtainnek), de ha netán a futó átkeveredett a négyesen, akkor olyan LB-k vadászták le, mint Lambert vagy Ham. A passzjáték sem kecsegtetett sikerrel, ugyanis Blount egy az egyben bárkit levett a pályáról. Egyértelmû, hogy Noll alatt alakult ki, hogy Pittsburgh-ben soha nem az imponáló támadósor, hanem az acélkemény védelem, s azon belül is a futás megállítása a legfontosabb. Labdabirtokláskor is a konzervatív csapatok közé tartozik a Steelers, amely szintén Nollnak köszönhetõ, ugyanis nála alakult ki, hogy a futójáték által dominált „Smashmouth Football” jellemzi a csapatot. Az állandó és hatékony futójáték teremti meg a sikeres passzjátékot, amely ugyan nem túl gyakori, de akkor annál hatásosabb, s ehhez adott volt a QB és a két WR is.
Visszatérve 1974-re, a Steelers hozta szokásos teljesítményét, s mindössze három vereséggel került a rájátszásba, noha Bradshaw nem váltotta be a hozzáfûzött reményeketés csak az idény második felére sikerült stabilizálnia helyét Joe Gilliammel szemben. A kieséses szakaszban a Buffalo Bills nem jelentett akadályt, hiszen a legendás OJ Simpson pályafutása egyetlen rájátszásbeli meccsén mindössze 49 yardot tudott megtenni. Ennek ellenére nem vették komolyan számításba a csapatot mivel az elõzõ körben rendezett Dolphins-Raiders meccset amolyan elõrehozott döntõnek tartották, melyet a sárga-feketék szokásossá váló riválisa nyert meg a legutóbbi két alkalommal bajnok Delfinek ellen. A papírforma viszont borult, mivel Noll fiai idegenben parádés negyedik negyedet produkálva két vállra fektették a három éve Super Bowlba vágyó, de a fõcsoportdöntõben mindannyiszor elbukó John Madden-tanítványokat. A Steelers 10-3-as hátrányban kezdte az utolsó játékrészt, melyben 3 TD-t szerezve fordított. A találkozón a Raiders mindössze 29 yardot tett meg futva, ellenben a vendégek Franco Harris és Rocky Bleier párosa 209-et hozott össze.
A bombameglepetésre döntõbe jutott Steelers ellenfele a kor másik kiemelkedõ védõfalát, azaz a Lila Emberevõket (Purple People Eaters) magában foglaló Minnesota Vikings volt. A csata egyértelmûen dõlt el. Az Acélfüggöny lehúzta a rolót és mindössze 17 (!) futott yardot engedélyezett a Vikingeknek, ellenben Harris meg sem állt 158-ig, mellyel kiérdemelte a IX. Super Bowl legértékesebb játékosának járó díjat. A mérkõzés hõse azonban Dwight White (DE) volt, aki a mérkõzés elõtti héten végig kórházban feküdt, 20 fontot fogyva vállalta a játékot, s az elsõ félidõ egyetlen pontjait mégis az Õrült Kutya becenevû DE szerezte egy safety révén. A Minnesota közel állt ahhoz, hogy a SB-k történetében egyedüliként lenullázva hagyja el a pályát, hiszen a 16-6-os Steelers-gyõzelem során mindössze egy blokkolt puntból sikerült pontot szereznie.
A mérkõzés labdáját Andy Russell (OLB) csapatkapitány a társak spontán szavazását követõen az 1972 után immár másodszor év védõjének választott, a döntõben pedig interceptiont jegyzõ, továbbá fumble-t kiharcoló és összeszedõ Greene-nek akarta átadni, amikor észrevette Art Rooneyt. S egybõl tudta, a játékszer méltó helye „A Fõnöknél” (The Chief) van, aki több mint 40 éve várt erre a pillanatra, amelyért egy fél életen át dolgozott.
Az 1975-ös szezon már a Steelers dominanciáját hozta, a játékosok éhesek maradtak, ismétlésre vágytak. Az Acélfüggöny már a liga elismerten legjobb védelme volt, amelyet mérkõzésrõl mérkõzésre bizonyított is, hiszen a 14 alapszakaszbeli meccsbõl hét alkalommal a riválisok a 10 pontot sem érték el. A Billstõl és a Ramstõl elszenvedett két vereség ellenére a címvédõ favoritként várta a rájátszást. A Baltimore Colts nem is jelentett akadályt, s ezen a meccsen debütált a Myron Cope rádiós kommentátor által életre hívott Terrible Towel, melynek elterjesztéséért Lynn Swann tette a legtöbbet, ugyanis rendre egy sárga törülközõvel rohant ki a pályára, hogy ezzel is elfogadtassa a mára Pittsburgh-ben kötelezõvé váló szurkolói kelléket.
Az AFC döntõjében ismét a Raiders következett. Ez a szikrázó összecsapás a jeges talaj révén maradt örökké emlékezetes. A körülmények olyannyira irreálisak voltak, hogy összesen 13-szor adták el a labdát a csapatok. A Steelers annak ellenére megnyerte a meccset, hogy nyolcszor veszítette el a labdát.
A Dallas Cowboys elleni X. Super Bowl egy újabb hatalmas, talán az ellentétes fõcsoportokban szereplõ csapatok között legnagyobbnak tekinthetõ rivalizálás kezdetét jelentette. A találkozó egy emberrõl szólt: Lynn Swannról. A 88-as mezt viselõ elkapó nem kitûnõ statisztikáinak köszönheti tagságát a Hírességek Csarnokában, hanem a legfontosabb pillanatokban jegyzett örökké emlékezetes, akrobatikus elkapásainak. Ezen a találkozón Swann négyszer ért labdához, de szinte valamennyi a históriás könyvekben szerepel fotón megörökítve. Hol az oldalvonalon túl elkapott, de lábát a fizika törvényei ellenére pályán tartó elkapásával, hol a levegõben úszva elért félpályát átívelõ passz behúzásával, hol pedig a 64 yardos TD-elkapásával szerepel a döntõ illusztrációjaként. Swann 161 yardot szorgoskodott össze a 21-17-es siker alkalmával.
A 1976-os szezon tragikusan indult: Bradshaw megsérült, s az elsõ öt meccsbõl négyet elvesztett a Steelers. A hatodikon a csoport élén álló Cincinnati Bengals erõdemonstrációra készült, amit egy oldalvonalon kívüli ütközéssel kívánt nyomatékosítani a Bradshaw-t helyettesítõ Mike Kruczakban. Lambert majdhogynem verekedést provokált az eset kapcsán, s ez fordulópontnak bizonyult. Ettõl kezdve az Acélfüggöny legszebb idõszakát élte. A hátralévõ kilenc meccsen mindössze két TD-t és összesen 28 pontot engedélyezett, öt riválisát pedig 0 ponton tartotta! Ahogy Mean Joe Greene mondta: nem a gyõzelem volt a fontos, hanem hogy miként nyernek, mindenkit nullázni akartak. Az év legjobb védõje, Lambert pedig úgy emlékszik vissza erre az évre, hogy noha ekkor elmaradt a Super Bowl, a Steelers történetének legjobb csapata, az NFL történetének pedig legjobb védelme volt.
Ezt támasztja alá, hogy 11 kezdõ játékosából nyolc szerepelhetett a Pro Bowlon. A szezon végül azért (is) sült el balul, mert a Colts ellen simán (40-14) megnyert meccsen megsérült Harris és Bleier is, márpedig az egyaránt 1000 yard fölé jutott futótandem nélkül nem sok esély volt a Raiders legyõzésére.
