• Gancia 970×250
  • Gancia 300×300 mobile
  • Csoda, hogy nem sittes, pankrátor, vagy félhülye lett

    Gancia 640

    Sokan szaladgálnak a világban szerencsésebb génállománnyal, mint az enyém, de nekik nem adatott meg, hogy olyan apa és testvérek mellett nőjenek fel, akiknek a segítségével kihozhatták volna az adottságaikból a maximumot, ahogyan én.

    Ezt Rob Gronkowski írja magáról a társügynökével, Jason Rosenhausszal jegyzett életrajzi könyvében, a nemrég magyarul is megjelent Én, Gronkban. Ez az a könyv, aminek eredeti kiadásából az a rész lett a leghíresebb a 2015-ös megjelenésekor, hogy ugyan súlyos dollármilliókat keres a New England Patriots játékosaként, de valójában még egy centet sem költött az így kapott pénzből, csak a szponzori szerződéseiből költ.

    Itt válhatott világossá mindenki számára, hogy bár Gronk a pályán és azon kívül is egy hatalmas bohócnak tűnik, valójában nagyon is tudja, hogy mit csinál.

    Legalábbis most már, érdekes ugyanis olvasni az NFL történetének legjobb tight endjéről, hogy addig, amíg nem került be az Arizona Egyetemre, nem is nagyon hitte el magáról, hogy egykor profi játékos lehet majd.

    Az odáig vezető úton – sőt, még most is – családja volt a legnagyobb hatással Gronkowskira. Ugyan meglehetősen kevés szó esik az anyjáról, de érezhetően az ő türelme talán a legfontosabb elem abban, hogy Gronk úgy nőtt fel, ahogy. Merthogy a gyerek- és kamaszkora egyáltalán nem mondható átlagosnak, testvéreivel tényleg naponta majdnem porig rombolták a családi házukat. Három bátyja közül kettő, Dan és Chris később NFL-játékos lett, legidősebb testvére, Gordo profi baseballig vitte (ha nem is a legmagasabb szinten), ilyen tesók mellett pedig egyetlen lehetősége volt a túlélésre: minden őrültségbe, és leginkább bunyóba kőkeményen bele kellett állnia, különben elnyomták volna. Ez, a gyerekkor talán a legizgalmasabb része a könyvnek, hosszasan ecseteli ugyanis, hogy apjuk, Gordon ugyanis haverként kezelte őket, egészen addig, amíg a kevés, de szigorúan lefektetett szabályt nem szegték meg. Egyszerű dolguk volt: fejen és láb között nem verhették egymást, minden más mehetett – Gronk így szokta meg, hogy mire amerikaifutballista lett, egyáltalán nem érdekelte a fájdalom, mert hogy nem is érezte azt. Annyi bunyóval csoda, hogy soha nem volt egy rendőrségi ügy sem, bár ahogy Gronk írja, ő és a tesói otthon élték ki azt, ami másokat bajba sodorta, ott vezették le a feszültséget, ezért nem volt soha balhéjuk.

    Ezt látjuk rajta a pályán, mindegy, hogy egy, két, vagy négy védőbe kell belerohannia, élvezettel teszi, még ha már nem is röhög annyit az ütközések után, mint mondjuk gimisként. Nem nagyon hallani olyan játékosról sem, aki arról álmodik, hogy egy mozdulat közben úgy ütik meg a levegőben, hogy aztán beszaltózzon a célterületre touchdownt szerezve, de hát Gronk nem is tartozik a normálisak közé.

    A viszonylag ismert Gronk-sztorik mellett felbukkan karrierje első és egyetlen másnaposan lejátszott meccse, az arizonai partihónapok leírása, ahol bátyja, Gordo töltötte be a túl lágyszívű családfő szerepét, és előkerül egy 30 dolláros mexikói sztriptíz esete is.

    Három dolog hiányzik viszonylag az egyébként elég olvasmányos, rettentő gyorsan átrágható könyvből: semmi említése nincs a csapattárs Aaron Hernandez gyilkossági ügyének, ami még úgy is feltűnően került téma, hogy az azóta már öngyilkos Hernandezt csak a könyv megjelenése után (vagy legalábbis a nyomdai szakasz alatt) ítélték el jogerősen.

    Szintén jó lett volna pár történet, vagy legalább gondolat arról, hogy milyen érzés, amikor valaki középiskolában, majd egyetemen, és végül az NFL-ben is egy csapatban játszhat egy testvérével – pláne, hogy a könyv megjelenése óta öccsével, Glenn-nel is lehúzott hosszabb időt a Patriotsnál. Ezek viszont csak nagyon felületesen lettek érintve, pedig az, hogy valaki úgy váltja valóra az álmát, hogy ebben a legjobb barát szintre jutó testvére is ott van, egyáltalán nem mindennapi.
    A harmadik ilyen hiány a sérülésekből való felépülések sztorija. Még egyetemi játékosként közel járt ahhoz, hogy egy hátsérülés miatt felhagyjon a sporttal, aztán volt időszak, amikor nagyjából másfél év alatt hatszor műtötték – a kezét, a térdét, a hátát. Ugyan ezekről említést tesz, de az egyetlen komolyabb állítása az, hogy a 2013-as Cleveland Browns elleni térdsérülésénél érezte úgy, hogy a szalagaszakadás és a mellé beszedett agyrázkódás a karrierje végét jelentheti. Még olyan erős családi háttérrel és eltökéltséggel is, mint Gronké, nehezen hihető, hogy nem volt sehol egy komolyabb mélypont ilyen megpróbáltatások között.
    A Hernandez-ügy kihagyása, és a sérülések utáni rehabilitációk elnagyolása talán azért kerültek bele így (vagy épp nem kerültek bele), mert Gronkowski még bőven aktív játékos – a könyv megjelenésekor 26 éves volt, most 28, simán lehet még akár 6-8 éve is az NFL-ben, ezért is került minden olyan részletet, ami konfliktushoz vezethetne.
    Feltehetően ez az ügynöki közreműködés hatása, ahogy az is, hogy miért tolták tele az egyetemi és a korai patriotsos évek mérkőzésbeszámolóival, illetve a részletes statisztikai mutatók kiemelésével – egy ilyen könyvben nem az egyébként bárhol fellelhető elkapások és elkapott yardok számára, hanem a közönség előtt nem ismert sztorikra lennénk épp kíváncsiak. Mondjuk pont olyan, amikor Gronk elmondja, végül miért egy majdnem verekedésig fajuló vita miatt választotta az ügynökének Drew Rosenhaust.

     

    Adatforrás: Index

     

    %d blogger ezt szereti: