• ALCOR 970
  • Gancia 300×300 mobile
  • Pont akkora dőreség, mint amekkorának tűnik

    Gancia 640

    Senki sem vette komolyan, amikor tizenhat éve összegyúrták az amerikaifutballt és a pankrációt egy új liga kedvéért. Az XFL két és fél hónap után el is halt, de a modern NFL így is sokkal többet köszönhet neki, mint gondolnánk.

    2000 februárjában óriási bejelentést tett a pankrátorpápa Vince McMahon: az NBC tévétársaság elnökével, Dick Ebersollal közösen létrehozott egy új ligát, illetve félig egy új sportágat is a pankráció és az amerikaifutball ötvözésével. Ez volt az XFL, ami rekord gyorsan született meg, és még annál is gyorsabban tűnt el. Öröksége viszont ma is él, még ha nem is tudunk róla.

    Az ötlet, ami első, második, és talán ezredik hallásra sem tűnik épelméjűnek, Vince McMahon fejéből ugrott elő. Ő találta ki, hogy megalkotja a tökéletes látványsportot, a dolog viszont nagyon hamar elhalt, leginkább azért, mert a világon senki nem vette komolyan. Teljes joggal. Az XFL történetéről a liga indulásának 16. évfordulója előtt az ESPN készített dokumentumfilmet a többszörös díjnyertes 30 for 30 sorozatában.

    McMahon ambíciózus ötlete alapból ingatag lábakon állt. Hiába akart két jó dologból egy harmadik még jobbat csinálni, a hozzávalók nem passzoltak. A WWE-ből a túlzott erőszakot és szexualitást emelte át, ezt húzta rá az amerikaifutballra, kiegészítve pár, a közvetítést megreformáló ötlettel.

    A liga bejelentése után készített reklámanyagban például a játékosok aknamezőn, óriási robbanások között rohangáltak, tanklövedékeket kerülgettek, és kamionokon gyakorolták a szereléseket.

    Az indulás ilyen felhajtás mellett persze remek volt, a 2000-ben bejelentett liga mellé nagyon hamar megnyerte az akkoriban NFL-közvetítés nélkül maradt NBC-t, olyannyira, hogy a tévétársaság 50 százalékos tulajdonosként beszállt McMahon mellé. Még 2000 végén megvolt a liga draftja – sikerült több NFL-játékost, köztük öt Super Bowl-győztest is átcsábítaniuk. A játékosállomány fő része viszont olyanokból állt, akik túl idősek, vagy túl gyengék voltak az NFL-hez.

    A 2001-es Super Bowl után öt nappal aztán el is indult a bajnokság alapszakasza nyolc csapattal. Ez elképesztő tempó, főleg úgy, hogy előző nyáron még egy stadionnal vagy várossal sem volt szerződésük a szervezőknek.

    Ez volt az XFL

    2001. február 3-án indult nyolc csapattal a WWE (World Wrestling Entertainment) és az NBC közös kísérleti ligája. Az első, és egyetlen idényt a Los Angeles Xtreme nyerte, a liga 50 milliós veszteséggel zárt.

    Ez volt a nyolc csapat:

    • Orlando Rage
    • Chicago Enforcers
    • New York/New Jersey Hitmen
    • Birmingham Thunderbolts
    • Los Angeles Xtreme
    • San Francisco Demons
    • Memphis Maniax
    • Las Vegas Outlaws

    McMahon direkt időzítette így az indulást, megpróbált az emberek amerikaifutball-éhségéből megélni. Ezért indul minden NFL mellett megélni vágyó liga tavasszal, így volt ezzel a Donald Trump által kicsinált USFL is, de az, hogy McMahon ennyire közel tette az indulást a Super Bowlhoz, merész húzásnak tűnt.

    A merész húzás pedig be is jött, a New York/New Jersey Hitman és a Las Vegas Outlaw meccsére kétszer annyian kapcsoltak, mint amekkora nézőszámot a szponzoroknak ígértek: 54 millió nézővel nyitottak. Csakhogy hamar kiderült, hogy a látvány és hírverés mellett maga a játék minősége elmondhatatlanul pocsék volt.
    Amikor a nyitómeccs előtt kinézett a stadionból Ebersol, és látta, hogy kígyózó sorokban érkeznek a meccsre az emberek, libabőrös lett a háta. Viszont „a félidőre pontosan láttam, hogy rettenetes a játék minősége” – emlékezett vissza később az NBC-elnök. Akkor már tudta, hogy szinte el sem kezdték, de ennyi volt.
    Persze ez nem meglepő, a csapatoknak alig egy hónapjuk volt felkészülni és összeszokni. Az irányítók és az elkapók kezéből össze-vissza estek ki a labdák, az egészet rossz volt nézni, és ez valóban kiderült az első meccs első félidejének végére. Az erős nyitónézettség miatt McMahon még bizakodott, de a szezon végéig, vagyis a következő hét fordulóban majdnem tizedére esett az XFL nézettsége.
    Az első forduló után az ESPN csak úgy értékelte az XFL-t, mint ami „aprópénzre váltja az öncélú erőszak, az olcsó szemérmetlenség, a pocsék amerikaifutball és az előre megírt, semennyire nem spontán szenny legsötétebb oldalát.”

    Őrült ötletből sosem elég

    Az XFL legnagyobb baja az volt, hogy McMahon lényegében egy óriási reklámnak fogta fel az egészet, csupa látvánnyal, de semmi tartalommal.

    A cheerleaderekre éppen annyi ruhát adtak, hogy még meg lehessen különböztetni őket egy sztriptíztáncostól, a kommentátorokat arra biztatták, hogy élő adásban csorgassák a nyálukat rájuk, a játékosokat pedig arra, hogy nyugodtan kezdjenek ki velük (utóbbi az NFL-ben például tabu).

    Nagy méretű kép

    A csapatok, de még a játékosok nevével is csak a felhajtásra játszottak rá. Utóbbiak becenévvel a hátukon játszhattak. Így született meg a nyelvtanilag nem túl pontos He Hate Me (Rod Smart), vagy épp a Deathblow (Jamal Duff), az A-1 (Dell McGee) vagy épp az R.P.2. (Ricky Parker) mezfelirat.
    A csapatoknál a Memphis Maniax verte ki a biztosítékot a mentális problémákkal élőket segítő szervezeteknél, amiért a mániákus betegségből próbálnak meg hasznot húzni.

    A szabályokat is igyekeztek úgy módosítani, hogy a látvány és az erőszak domináljon. Az érmefeldobás helyett kitalálták a The Scrambe (A Küzdelem) névre keresztelt játékelemet, amiben két játékosnak kellett egymás mellett sprintelnie a középpályán lerakott labdáért, így döntötték el, hogy ki kezdi a meccset. Nem meglepő módon a legtöbb ráfutásnak súlyos sérülés lett a vége. A puntoknál nem volt úgynevezett fair catch, vagyis a visszahordó nem jelezhette, hogy nem akar haladni a labdával, és ne gázolják el.

    Hol láttam már ezt?

    A sok viccesnek tűnő újítás mellett McMahon és Eberson nagyon jól érzett rá pár olyan dologra, amik ma szerves részét képezik az NFL-nek. Csak épp vagy sok évvel koruk előtt jártak, vagy a kelleténél erőszakosabban hozták be az amúgy jó újítást.

    Mára például az NFL egyik legklasszabb dolga, hogy időnként mikrofont akasztanak a játékosokra és edzőkre, majd a hangfelvételből a meccs után pár nappal remek videót vágnak össze. Ez is McMahonék ötlete volt, csak ők nem utólag, vágott verziót közöltek, hanem élő egyenest, a stadionban és a tévében is. Az ötlet remek volt, a megvalósítás kevésbé, egy sérülés közben a földön nyöszörgő, vagy épp az üvöltve az ellenfél torkának ugró játékos hangja élő adásban ugyanis nem a legjobb műsor.

    Mára az NFL is beengedte a színfalak mögé a nézőket, az HBO-n futó Hard Knocks vagy épp az Amazon által gyártott All or Nothing soha nem látott mélységű betekintést ad a nézőknek az egyes csapatok háttérmunkájába. Az XFL-ben is megvolt ez, ők élőben közvetítették a csapatok félidei gyűlését, ápolással, lelkesítő beszéddel, mindennel. Jó irányban gondolkodtak, de a félidők nyilvánossá tételével is talán kicsit túllőttek a célon.

    2001-ben ugyan már volt elvétve pókkamera az NFL-ben is, McMahonék viszont általánossá tették az összes meccsen, akkoriban még szokatlan kameraszögeket biztosítva a nézőknek. Sőt, kitalálták, hogy időnként legyen egy sisakos, vállvédős kameraman a pályán a játékosok között, hogy a nézők a játék közepébe kerüljenek. Az NFL-ben mondjuk nem látunk játékok között a pályán mászkáló kamerásokat, de a testközeli megoldások megvannak a pókkameráknak köszönhetően.

    Ahogy általánossá vált az is, hogy a meccsek kezdetén a kezdősorokat minivideókkal mutatják be a tévécsatornák, amikben minden játékos maga mutatkozik be, majd elmondja, melyik egyetemen végzett. Ez is az XFL hagyatéka, a nyitómeccsen például élőben csinálták meg minden játékossal ezt, de az oldalvonalon, meccs közben készített miniinterjúkat is McMahon erőltette először.