• acapella 970×250
  • Vajdapapír 300*300
  • FUTBALLPÁLYÁRÓL A HARCMEZÕRE

    Újház 640*480

    Az Amerikai Egyesült Államokat a második világháború sodrába rántó, a Pearl Harbor-i flottabázis ellen intézet japán támadás és következményei az NFL-re sem voltak hatástalanok. A rendkívüli fejlemények nyomán felvetõdött a profi sportligák (így az NFL) mûködésének felfüggesztése is, de Franklin Delano Roosevelt elnök végül kinyilvánította azok fenntartásának szükségességét, döntését azzal indokolva, hogy a hátországnak háborús helyzetben ugyanolyan, ha nem épp nagyobb szüksége van a sportesemények nyújtotta szórakozásra, mint békeidõben. A megbecsült edzõ, Jimmy Conzelman azzal vette védelmébe a szervezett futball folytatását, hogy rámutatott: a sport fizikai követelményei elsõrangúan készítik elõ az ifjúságot a tényleges harctéri megpróbáltatásokra. Az állva maradt NFL ugyanakkor alkalmazkodni kényszerült a hadiállapot által támasztott igényekhez, és ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy játékosai színe-javának teljesítenie kellett katonai kötelezettségét.

    A hátországban „harcolók”
    Természetesen már akkor is akadtak olyanok, akik mentesültek a katonai szolgálattevés alól. Akármennyire is furcsának hat ez hivatásos sportolók esetében, sokakat egészségügyi okokból mentett fel a sorozóbizottság. A Green Bay Packers guardja, Charles Goldenberg például arról számolt be, hogy az alkalmasságáról határozó orvosok térdét egy 80 éves ember térdéhez hasonlították és a szolgálatra önként jelentkezõ játékost azzal utasították el, hogy ha a mérkõzés közben menne ki a térde, akkor egy idõkérés alatt talán rendbe tudnák tenni azt a doktorok, ám ha a tûzvonalban harcolva történne ugyanez, ott már nem volna mód idõkérésre. A Buffalo Bills-t késõbb négy Super Bowlba vezetõ Marv Levy a szeme miatt akadt fenn a rostán és be kellett érnie azzal, hogy idõjárási megfigyelõként tevékenykedjen különbözõ katonai bázisokon.

    Gyakran megesett, hogy egyes profi játékosok a hadiipari gyárakban dolgozva rótták le a hazájukkal szembeni szolgálatukat. Mivel a focisták fizetései mai léptékkel mérve egyébként is szerények voltak, így a legtöbben békeidõben is eleve más, polgári foglalkozást ûzve egészítették ki keresményüket, tehát nem volt számukra idegen a verejtékes munka. A hadigazdaság igényeire tekintettel már az is a katonáskodástól való felmentõ körülménynek számított, ha valaki farmját vezetve vette ki a részét a háborús erõfeszítésekbõl és a hátország ellátásából. A Washington Redskins Hall of Famer irányítója, Sammy Baugh például csak addig kapta meg az ideiglenes felmentést, amíg a texasi Rotanben lévõ marhagazdaságát vezette. (Igaz utóbb engedélyezték neki a játékot.) 

    Egyenruhában – távol a fronttól
    Az NFL által 1942 májusában készített kimutatás alapján a háborúba lépés óta eltelt néhány hónap leforgása a liga 10 csapatának 346 olyan játékosából, akik az elõzõ idényben rosteren voltak már 112 (azaz a játékosok 32 százaléka!) vonult be és teljesített szolgálatot a haderõ valamelyik fegyverneménél. A világháború végéig összesen 638 focista öltött katonai uniformist és ez a szám még nagyobbra nõ, ha olyanokat is tekintetbe veszünk, akik a középiskola vagy egyetemi tanulmányaik elvégzését követõen (vagy közben) azonnal bevonultak, majd késõbb futottak be NFL-karriert.

    A több száz sportemberbõl nem mindenki küzdött az elsõ vonalban. Többen szinte végig az állomáshelyükként szolgáló bázisokon szolgáltak és rengeteg kiváló játékos a fegyveres erõk kötelékében létezõ amatõr együttesekben szerepelve tartotta karban magát. Ha az illetõ bázisa elég közel esett NFL-csapatának székhelyéhez, akkor az sem volt ritka, hogy hétvégenként, néhány mérkõzés erejéig kimenõt kapott és magára ölthette eredeti munkaadója szerelését.

    Bill Dudley 1942-es, a Pittburgh Steelers-nél eltöltött újonc évét követõen csatlakozott a légierõhöz. Míg mindössze két kisegítõ bevetésen vett részt a háború során, addig a futballpályán annál tevékenyebb volt és 1944-ben a Hadsereg Legértékesebb Játékosának választották. A Rams leendõ remek elkapója, Tom Fears hadifogságba esett édesapja példájától inspirálva vadászpilótának jelentkezett, de a kiképzését követõen zömmel a Colorado Springs-i támaszponton tartózkodott és a japán Zerok helyett a disznóbõrt kergette. A Haditengerészet Great Lakes-ben (Illinois) lévõ fõhadiszállása a háborús évek alatt az edzõi és játékosi talentum páratlan tárházává nemesedett. A fegyveres erõk helyi futballcsapatát a legendás szakember, Paul Brown trenírozta (asszisztense a Colts és a Jets majdani fõedzõje, Weeb Ewbank volt), míg kezei alatt olyan leendõ Hall of Famerek játszottak, mint Bud Grant (a Vikings késõbbi vezetõedzõje) vagy a fullback Marion Motley.

    Megannyi példát hozhatunk olyanokra, akiket világháborús katonai szolgálatuk ugyan nem zárt amerikai támaszpontok falai közé, de nem is kellett a tûzvonalban vitézkedniük. A képen látható George Halas, a Chicago Bears edzõje és tulajdonosa – aki 50 felé közeledve önként lépett be a haditengerészethez – a Hetedik Flottánál szolgált „rekreációs tisztként”, azaz fõ feladata a katonák kikapcsolódásáról való gondoskodás volt. Halas egykori tanítványa, a Bears-es guard, Danny Fortman orvosként ténykedett egy kórházhajón, az NFL majdani komisszárja, Pete Rozelle másfél évet töltött el egy olajtanker fedélzetén, míg a Buffalo Bills alapító tulajdonosa, Ralph Wilson aknakeresõ hajókon teljesített szolgálatot.

    Kitüntetett hõsök és hõsi halottak
    A fentiek mellett ugyanakkor szép számmal akadtak olyanok, akik nem csupán szagoltak puskaport a második világháború alatt, de helytállásuk tanúbizonyságaként utóbb katonai elismerésben is részesültek. Két NFL-játékos kapta meg a Kongresszusi Becsület Érdemérmet (Medal of Honor), az Egyesült Államok hadseregének legrangosabb kitüntetését.

    Egyiküket, Maurice Brittet az 1941-es draft 13. körében vitte el a Detroit Lions és az újonc end elsõ és egyben utolsó profi idényében egyetlen 45 yardos touchdown-elkapást könyvelhetett el. Britt a második világháború alatt gyalogos katonaként szolgált, részt vett az észak-afrikai, a szicíliai harcokban, majd a további olaszországi hadmûveletekben. 1944 februárjában súlyosan megsebesült és elveszítette jobb karját, de korábbi hõsiességéért neki ítélték a Medal Honort és számos egyéb katonai érdemrendet.

    A rangos elismerést Jack Lummus, a Baylor és a New York Giants egykori játékosa már csupán poszthumusz kaphatta meg. Lummus – Britthez hasonlóan – endként játszott és 1941-es rookie szezonjában kilenc meccsen kapott lehetõséget, majd Pearl Harbor után a Tengerészgyalogsághoz csatlakozott. A fõhadnagyi rangban szolgáló atléta az Iwo Jimáért folytatott véres küzdelemben vesztette életét, amikor gránátszilánkoktól szenvedett sebesüléseivel dacolva rohamot vezetett a Suribachi-hegytõl északra lévõ japán állások ellen. Lummus taposóaknára lépett és elveszítette lábait, majd órákkal késõbb belehalt sérüléseibe, igaz elõtte még megjegyezte, hogy a Giants személyében milyen remek elkapót veszít el.

    Lummus mellett 20 valamikori NFL-játékos és egy korábbi edzõ halt hõsi halált a világtörténelem legnagyobb fegyveres konfliktusában. Ugyancsak Iwo Jimán esett el a Green Bay Packers guardja, Smiley Johnson és a Chicago Cardinals-t 1932-ben edzõ Jack Chevigny. Utóbbit a szigeten dúló harcok kezdetén érte végzetes tüzérségi találat. Egy érdekes – ám valószínûleg alaptalan – legenda szerint Chevigny mindig magával hordott emléktolla valahogyan az ellenséghez került és késõbb a USS Missourin, a világháborút lezáró kapitulációs okmány aláírásakor bukkant fel egy japán megbízott birtokában.

    Pro Football Hall of Famerek a tûzvonalban
    Az elesetteken túl nem kevés egyéb atléta tanúsított példás hõsiességet a világháború viharában. A profi futball leendõ Halhatatlanjai közül a magyar származású Lou Groza egy egészségügyi zászlóalj soraiban vett részt a csendes-óceáni harcok Leyte-öbölbeli és okinawai csatáiban. Okinawán ott volt Art Donovan is. A Baltimore Colts félelmetes tackle-je a San Jacinto repülõgép-hordozón kezdte meg szolgálatát a Tengerészgyalogságnál, majd géppuskásként osztotta a halálos lövedékeket a Japánnal folytatott küzdelem legvéresebb összecsapásaiban.

    Az európai hadszíntéren tûnt ki a George Patton tábornok alatt harcoló Pete Pihos, az Indianai Egyetem és a Philadelphia Eagles jövõbeni kiválósága. Ugyancsak küzdött a németek ardenneki offenzívájának visszaverésénél Gino Marchetti a 69. gyalogos hadosztály katonájaként és Dante Lavelli a 28. gyalogos hadosztály kötelékében. A Cleveland Browns késõbbi „enyveskezû” elkapósztárja már a normandiai partraszállás (Omaha Beach) alkalmával is kockára tette életét.

    Végül, de nem utolsó sorban, ne feledkezzünk meg Chuck Bednarikról és Tom Landry-rõl. Mindketten a Légierõ egyenruhájában és bombázógépek fedélzetén harcoltak a náci Németország ellen és mindketten harminc bevetésen vettek részt Európa fölött. Míg Bednarik egy B-24-es Liberatoron volt géppuska-kezelõ, addig Landry egy B-17-es Repülõ Erõdön, mint másodpilóta teljesített szolgálatot. A Dallas Cowboys edzõikonja társaival egy kényszerleszállást is szerencsésen átvészelt, amire az üzemanyag kifogyása szorította õket.

    %d blogger ezt szereti: